Azt is mondják, hogy vannak viszont igen fejlett fogyasztói társadalmak, ahol a megtermelt árukat gondosan, légmentesen, ütésállóan, színesen és vonzóan becsomagolják, és károsodás nélkül repülőgépeken, kamionokon átlagosan több, mint 1000 km-re szállítják.

Ezen ellentétpár elbeszélésével vezette be Harri Suominen úr, a Tetra Pak budaörsi gyárának igazgatója a közte, valamint a Reflex Környezetvédő Egyesület és a Levegő Munkacsoport aktivistái között nemrég egy "gyárlátogatás" keretében lezajlott beszélgetést.

Minő ellentét! Mily boldog lehet, aki ez utóbbi helyre születik.

Boldog? Gondoljuk csak tovább!

A fogyasztók sokszínű kínálatot kapnak mindenből, mi szemnek, szájnak ingere, az emberek túltápláltak, neurotikusak, fulladoznak az anyagi javak bősége révén teremtett feladatok tengerében. Így aztán nem csoda, hogy a túltermelés és a mesterségesen (csomagolás és reklám útján) gerjesztett fogyasztási vágy következtében a gondosan csomagolt élelmiszerek tekintélyes hányadát — a becslések szerint 20-30%-át — végülis kidobják. A hatalmas szállítási távolság igényét a termelés koncentrálásán túl leginkább a pazar kínálat szükséglete indokolja. Az áruk minimális hányada kerül csupán a rendszeren kívülre, a rendszer szülötte jóízűen táplálkozva szörnyülködik a televíziót bámulva a szudáni és szomáliai éhezők csontig soványodott testén és agóniáján.

Csomagolni tehát kell. Hát persze, ha legalább 1000 km-re szállítunk, akkor kell és feltétlenül Tetra Pakba, amely egy kombinált alapanyagú doboz, 5 összepréselt rétegből áll, kívül polietilén, majd festett papír, alumínium és még két réteg polietilén. Suominen úr előszeretettel becézi kartondoboznak kedvenc gyermekét, ami kissé furcsa elnevezésnek tűnik a felsorolt igencsak sokszínű összetétel ismeretében. De legyünk elnézőek vele szemben, hiszen olyan fáradhatatlanul igyekezik minden oldalról bemutatni e termék környezetbarát voltát, hogy érthető, ha néha megbotlik a megfogalmazásban. őgy hát megbocsátó mosollyal korrigálva véletlen tévedését maradjunk mégis a számunkra objektívebbnek tűnő kombinált kartondoboz avagy "vegykódoboz" kifejezés mellett.

A vegykódoboz történelmi léptékű előnyei az elhalásra (vagy inkább kíméletlen kiirtásra) ítélt betétdíjas üvegcsomagolással szemben Suominen úr szerint nemcsak a tökéletes lég- és fénymentességben, de leginkább a szállítás energiatakarékossága, így a levegőtisztaság védelme tekintetében mutatkoznak meg. A 70-80 dkg-os hazai 1 l-es betétdíjas üvegpalackokkal szemben a 6 dkg-os vegykódoboz kiszállítása az üzletekbe — Suominen úr szerint — tizedannyi energiát és kapacitást igényel. Mivel visszaszállítani sem kell, hiszen "rábízzuk a természetre", az előny még tovább fokozódik, még akkor is, ha esetleg egy szemfüles közbevetésre el kell ismerni, hogy a teherautó valószínűleg, ha üresen is, de visszamegy oda, ahonnan jött. S ha mindehhez még hozzátesszük Kupa Mihálynak, a televízió gyáravatáskor sugárzott riportjából ismert, technokrata optimizmustól sugárzó arckifejezését és elrebegett fő gondolatát, mely szerint "az a fontos, hogy nekünk is van már ilyen", akkor ember legyen a talpán, aki tud találni valami ellenvetést.

Pedig megtévesztés nélkül nem is olyan megerőltető.

Vegykódobozgyárunk, melyet 5 évre teljes adómentességgel jutalmaztak, ugyanis tipikus összeszerelő üzem. A vegykódoboz félkész termékei, a papírtekercsek, a polietilén- és alufólia svéd- és németországi importból jönnek nap-nap után böhöm kamionokon (nem ám vasúton a vasúti fővonal mellett fekvő gyárba, az tudniilik "egy bizonytalan szállítási mód").

Ne számoljunk most az alapanyagok kitermelési helye és a fóliagyártó üzemek közti távolsággal (pedig ezek is távolabb vannak — az arab országokban, esetleg a kipusztított brazil esőerdők helyén —, mint a hazai kitermeléstől a hazai üveggyár), csak a félkésztermék-import szállításával. 6 dkg-os dobozunk alkatrészei eszerint utaznak mintegy 1600-1800 km-t a budaörsi gyárig, a dobozt magát később terítik a töltőüzemeknek még átlagosan 200 km-re, amelyek a készterméket az átlagosan 80 km-re lévő üzletekbe szállítják. Ez tehát összesen mintegy 2000 km. Eközben a nehéz betétdíjas üvegpalack legfeljebb 160 km-t utazik a töltőüzem és a bolt között oda-vissza. Tehát:

2000 km x 0,06 kg = 120 kgkm, azaz 0,12 tkm

160 km x 0,75 kg = 120 kgkm, azaz 0,12 tkm

Hát bizony, ezután kevéssé érthető a levegővédelem és a szállítási energiatakarékosság. És akkor még nem beszéltünk arról az egészen mellékes tényről sem, hogy az üvegpalackban megtestesülő energia 30-40 töltéshez elegendő, míg a vegykódobozunk gyártásához szükséges energia 1 töltés után elvész.

A tízszeres "energia- és kapacitásigény" továbbá azért sem igaz, mert a fuvarozásnál a szállított termék térfogata legalább olyan jelentőségű, mint a súlya, és ebben már nincs olyan nagy eltérés az üvegpalack és a Tetra Pak között. Ezenkívül azt is figyelembe kell venni, hogy a csomagolás súlya mindkét esetben jóval kisebb, mint a becsomagolt áru és a szállítóeszköz összsúlya.

Volt pénzügyminiszterünk munkahelyteremtő beruházásnak nevezte a 30 főt foglalkoztató budaörsi gyárat. Sajnálatos módon megfeledkezett arról a sok száz megszűnő, illetve veszélyeztetett hazai munkahelyről, mely a a hazai öblösüveggyárakban és a töltőüzemek üvegmosóiban található.

Suominen úr elpanaszolta, hogy a gyártási hulladékot érthetetlen módon drága pénzen a dorogi veszélyes hulladék égetőben kell megsemmisíttetnie. Ez tényleg nehezen érthető, hiszen évi 300—400 millió kész vegykódoboz landol büntetlenül a lakossági szemétben és a szabad természetben. Mi sem tudtunk dilemmáján segíteni, bár a kész dobozok Dorogra küldését örömmel támogatnánk.

Suominen úr őszinte fájdalommal beszél arról, hogy a kulturálatlan magyar lakosság még a természetvédelmi területeket is teleszórja a vegykódoboz maradványokkal. ő tenne ellene, mondja. Begyűjtené, újrahasznosítaná a szemetet, de értsük meg, ez ilyen kis mennyiségben nem megy. Évi 18—24 ezer tonna. Hát igen, ez kis mennyiség. Legalább évi 1—2 milliárd darab kellene, 100—200 darab/fő/év, akkor már érdemes lenne válogatva gyűjteni, otthon elmosni, egyszer használatos kartondobozokba ötvenesével belehajtogatni, hogy megindulhassanak nálunk is a Tetra Pak-szemét vonatok, készülhessenek az újrahasznosítást igazolandó kis, gusztusos, lombos fa formájú Tetra Pak faliórák savas elemmel (kaptunk ajándékba, bárkinek szívesen megmutatom, tényleg roppant ízléstelen). Ehhez persze nemcsak a maradék betétdíjas üvegeket kellene még kidobni, de lehet, hogy az anyatej Tetra Pakba történő csomagolását is fontolóra kellene venni. Halkan jegyzem meg, hogy az összetört betétdíjas üvegből újra üveget és nem terméknek álcázott szemetet lehet gyártani.

Megnyugtatásul megtudtuk még, hogy újrahasznosítás hiányában sincs probléma, mert napra téve a külső polietilén és a vízbázisú, környezetbarát festékkel festett papír 1 év alatt úgyis elbomlik, az a kis maradék alumínium és polietilén meg szinte semmi. Suominen úr hosszasan sajnálkozott még az öblösüvegek betétdíjának tavalyi megszűntetésén — tehette, hiszen uborkát sehol a világon nem csomagolnak Tetra Pakba —, de leplezetlen felháborodással beszélt arról, hogy a primitív magyar fogyasztói szokások miatt nehéz a tejiparban a polietilén tasakok teljes átállítása Tetra Pakra.

A maroknyi környezetvédő együttérzéssel nézte Suominen úr remegő kezét, amellyel a svéd vegykódobozban tárolt brit Ribena-lében a szívószállal turkált kissé idegesen, s nem tudták, Suominen urat sajnálják-e, amiért soha nem lesz képes az éhségövezetek ellátását megoldani vegykódobozos tejjel, avagy örüljenek, hogy a gyártáshoz szükséges hosszú cellulózszálas fenyők csak a távoli Északon nőnek és ezért biztosan nem a hazai fenyveseket vágják ki. Habár a budaörsi gyár felett a tájvédelmi körzet fenyvesei a légszennyezés és az éghajlatváltozás száraz évei hatására a gyáravatás első évfordulójára amúgy is kipusztultak.

Bödecs Barnabás