A beszélgetés — talán szándékával szöges ellentétben — tükrözni látszott azt a helyzetet, hogy ma Magyarországon az energiatakarékosság sokadrangú kérdés mind a fogyasztók, mind a kormányzat részéről. Máig is az egyetlen — nagyon eredményes — ösztönző program az ún. német szénsegély, amely kb. 1,3 milliárd Ft induló alap mellett 6 milliárd Ft értékű energiamegtakarító beruházást fialt. Olcsó talán a gondolat, hogy az alapösszeg egy egyszeri sikerdíj mértékét alig haladja meg, miközben az ország — nemzetközi egyezményekben is vállalt — szennyezőanyag-kibocsátása, környezeti állapota, illetve a külkereskedelmi mérlegének egyensúlya a tét. (Hasonló párhuzamot vonhatnánk a tervbe vett lakossági árkompenzáció és a sikerdíjak mértéke között is.)

Az EU-tól érkező és a hazai programokról, illetve hitelekről megtudhattuk, hogy az előbbihez hasonlóan 1-3 milliárd Ft nagyságrendűek, de az előzetes felmérések szerint nem kell attól tartani, hogy az igényeket ezekből nem tudnák kielégíteni.

Ki érti ezt? — kérdezhetnénk. Miközben tőlünk nyugatra több mint 25 éve egymást váltják a nagyszabású energiahatékonysági programok a fogyasztás és a termelés minden területén, az energiaiparban, a nagyfogyasztóknál, a háztartásokban stb., és az idén az EU-miniszterek újabb programcsomagok összeállításán törik a fejüket, addig nálunk még mindig (a sokak számára már megfizethetetlen energiaárak mellett is) olyan a gazdasági környezet, hogy nem éri meg energiamegtakarító beruházásokat végezni.

a) Energiafogyasztásunk több mint a fele import, ez a külkereskedelmi hiányunk 72% százalékáért felelős.

b) A jelenlegi energiaárak nem tartalmaznak több olyan lényeges externális költséget, mint amilyen például az energiaágazat kiemelkedően nagy környezetszennyezése, illetve az ebből eredő hatalmas károk. (Egyre több kutatás bizonyítja, hogy ezek a költségek — amelyeket tulajdonképpen mindannyian fizetünk — esetenként a jelenlegi ár többszörösét is kiteszik.)

c) A rendszerváltás utáni termelésleépülés egyes rossz hatékonyságú, energiafaló iparágakban nem következett be arányos mértékben, holott ezt — sok fájó veszteséggel ellentétben — modernizációs nyereségként is elkönyvelhettük volna.

d) Energiastruktúránk még mindig a több évtizedes olcsó energiaárak és az akkori időkre jellemző viszonylag alacsony életszínvonal sajátosságait tükrözi. Mennyiségileg nem fogyasztunk túl sokat a nyugatiakhoz képest, de a felhasználásunk is szerény (jóval kisebbek a lakások, kevesebbet utazunk, kevesebb berendezést működtetünk, alacsonyabb a termelésünk stb.).

e) A tervezett új villamostarifa-rendszer nem következetes, eltért az eredeti szándékoktól, azaz, hogy legyen költségarányos, semleges, és ne korrigálják szociális szempontokra hivatkozva. Itt is megemlítjük, hogy nem tartalmaz lényeges külső költségeket (radioaktiv hulladékok kezelése, üvegházhatás stb.). A többet fogyasztók többlettámogatást kapnak az egész társadalomtól azáltal, hogy a környezeti károkozásban fokozott részük van.

f) A gáztarifa-rendszer mai formájában egy kisebb nemzeti katasztrófa képét vetíti elénk. Hadd utaljunk azokra a nemzetközi előrejelzésekre, amelyek szerint néhány éven belül a gáz ára a jelenleginek többszörösére fog nőni, miközben sok fogyasztót, különösen az évi 20-100 m3 sávba tartozó magánszemélyeket, társasházakat, kisvállalkozásokat arra biztatják, hogy a gázra alapozzák energiafogyasztásukat. A többi energiával összehasonlítva a kedvező gázárak következtében a nagyfogyasztók is középtávon gázban gondolkodnak, ami ugyan kényelmes, sőt környezetbarát megoldás, de nem ösztönöz takarékoskodásra, alternatív megoldások kihasználásra, és kérdés, hogy néhány év múlva nem következik-e be nálunk egy, a hetvenes évekre emlékeztető gázválság.

g) Piaci érvekre hivatkozva szép csendben magára hagyták a távhőszolgáltatást, holott itt nem elsősorban a meglevő létesítményekről és néhány ezer ember foglalkoztatásáról van szó, hanem arról a 670 ezer háztartásról, amelyek 80%-a műszaki okokból sem tudna más fűtési rendszerre áttérni, és egyébként — legalábbis jelentős arányban — nem a társadalom tőkeerős rétegeiből kerül ki.

h) A háztartások számottevő része nem rendelkezik semmiféle tartalékokkal. Hasonló az önkormányzatok által üzemeltetett közintézmények helyzete is. (És akkor még nem említettük, hogy sem a jelenlegi, sem a készülő társasházi, illetve építési törvények alapján nem kötelezhető senki a felújításra, márpedig ezeket a munkákat nem lehet lakásonként, mazsolázva, csak a teljes házra, illetve tömbökre elvégezni.) Ezért bármilyen kicsi is a lakóházak energiatakarékos felújítására fordítható kedvezményes hitelkeret, nem kell attól félni, hogy az összeg túl kevésnek bizonyulna.

i) A tűrőképességre hivatkozva késnek azok a törvények, szabályozások, amelyek kötelezővé tennék a környezetvédelmi szempontok fokozott figyelembevételét és a racionálisabb energiagazdálkodást mind a termelésben, mind a háztartásokban. Így azután az is, akinek lenne elegendő pénze, inkább bankba teszi a tőkéjét. Ez az anomália azonban más területekről is régóta ismert.

Hogy ez a pazarló szegénység mibe kerül nekünk, és hogy a néhány már megvalósult, illetve tervezett százmilliárdos presztízsberuházás, bankkonszolidáció helyett nem kellene inkább az energia-megtakarításba befektetni, arról nem készülnek makrogazdasági elemzések.

j) A döntsön a piac — a nálunk fejlettebb kapitalizmusban már régen megdőlt — téveszméje látszik tükröződni az energiaszektorban az erőműfejlesztéseknél csakúgy, mint a termelt energia átvételénél.

Az ellátás biztonságára hivatkozva az áramot azonos feltételekkel veszik át például a kis energiatermelőktől is, ezáltal az alternatív megoldások (megújuló energiák, amelyek még a fejlesztés korai stádiumának nehézségeivel küszködnek, vagy a beruházásigényes kapcsolt hő- és áramtermelő központok) papíron maradnak. Természetesen itt nem kényszeríteni kellene az energiaszolgáltatókat, hogy rossz üzleteket kössenek, hanem ismét csak makroszinten kellene vizsgálni és stratégiai szempontok alapján támogatni a helyi alternatívákat.

k) Az erőműfejlesztés középtávú koncepciója szűk szakmai szempontok alapján készült el — ahogy ezt az Országgyűlés Környezetvédelmi Bizottsága legutóbbi ülésén is megállapították. Az ellátás biztonsága önmagában is elismerésre méltó eredmény, gondoljunk csak a munkanélküliségre, a népegészségügyi állapotra vagy egyes kisebbségek problémáinak abszolút megoldatlanságára. Kérdés azonban, hogy 5-10 év múlva a nemzeti makrogazdasági, környezetvédelmi és társadalmi szempontok figyelmen kívül hagyása nem vezet-e súlyos feszültségekhez e területen is?

Mit hiányolunk a jelenlegi helyzetben?

1) Egységes szemléletű, teljes körű szabályozást, törvényi hátteret, amely kijelöli a műszaki-gazdasági-környezetvédelmi kereteket 10-15 évre előre. Részletkérdés, hogy a bevezetésre milyen lépcsőkben kerüljön sor.

2) Középtávú energiahatékonysági programot, amely

— makroszinten vizsgálja az energiaigényes ágazatok leépítését,

— stratégiai szempontok alapján támogatja az alternatív energiaforrások felhasználását,

— a mainál jelentősebb forrásokat biztosít az önkormányzati tulajdonban levő intézmények, illetve lakások energiamegtakarító beruházásaira,

— támpontokat ad a fogyasztóknak a befektetéseik várható perspektíváihoz (pl. hőnyerési mód megválasztása, távhőel-látásba bekapcsolódás stb.)

3) Szélesebb körben pályázható programokat a hazai

építőenergetikai-környezetvédelmi szolgáltatások, illetve az ipari háttér kiépítésére, a potenciális megrendelők tájékoztatására, igényeik korrekt kielégítésére. A szomszédos országok hasonló adottságai alapján még az sem lehetetlen, hogy egy egészséges transzfer jön létre e területen térségünkben.

4) Mindezekhez a mainál sokkal szorosabb együttműködést a minisztériumok között. (Munkahelyek teremtése, kis- és középvállalkozások támogatása, levegőtisztasági és rekultivációs programok, K+F stb.)

5) Az Energiahatékonysági Alapot, amely egy tárcaközi gazdasági bizottság felügyelete alatt állna. A bizottságba a fogyasztói, érdekvédelmi és környezetvédelmi civil szervezetek képviselőinek is helyet kellene kapniuk. Az Alapba kezdetben a szénsegély, illetve a most kialakuló hitelkonstrukciók, a KKA, a Foglalkoztatási Alap, a Vállalkozásfejlesztési Alap részforrásait egyaránt be kellene vonni, hiszen a hazai keresletélénkítő beruházásoknál az energiahatékonyság csak egy a gazdasági-társadalmi output kedvező hatásai közül.

6) Energiaadó bevezetését nyugati mintára. Ezt a társadalombiztosítási járulék, illetve a személyi jövedelemadó egyidejű csökkentésésével kell megteremteni, mivel így nem gerjeszti az inflációt, ösztönzi a foglalkoztatottság növelését és mérsékli a vállalkozások terheit. Tudjuk, hogy az eddigi próbálkozások a Pénzügyminisztérium ellenállásába ütköztek. Be kellene azonban látni, hogy a jelenlegi adórendszer nem igazán eredményes, és rendkívül igazságtalan, mert arányos közteherviselés helyett ügyeskedésre ösztönöz.

A jelenlegi gazdasági stagnálásból, illetve a tömeges létminimumon tengődésből csak az anyag- és energiahatékonyság javítása, az élőmunka terheinek lényeges csökkentése és következetes munkahelyteremtő programok jelentik a kiutat.