A kiotói konferencia nagy port vert fel világszerte. Végre összeülnek a politikusok, hogy az eddigi, nem túl sikeres találkozók után tényleges lépéseket tegyenek az üvegház-gázok kibocsátásának korlátozására. Születtek is megállapodások, ami diplomáciai szempontból nagy előrelépés, azonban az egyes országok önkorlátozásának mértékét tekintve már nem lehetünk olyan elégedettek. Ahhoz ugyanis, hogy az üvegház-gázok légköri koncentrációja előbb-utóbb a mai szinten stabilizálódjon, a szakemberek szerint átlagosan 60%-os kibocsátáscsökkenésre lenne szükség. Ehelyett a fejlett ipari országok többségükben 6-8%-os kibocsátáscsökkentést vállaltak, más országok pedig csupán a szinttartásra vagy a kibocsátásnövelés korlátozására tettek ígéretet.

Az üvegház-gázok — szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid, halogénezett szénhidrogének — tartózkodási ideje a légkörben igen hosszú. A szén-dioxidé, amely a legmeghatározóbb üvegház-gáz, 50-200 év. Ez azt jelenti, hogy az ipari forradalom kezdete óta a légkörbe eregetett szén-dioxid túlnyomó része még mindig a ott tartózkodik, és amit a napjainkban eregetünk ki, annak hatásait még a XXI. század végén is nyögni fogják. A légkörben tehát a szén-dioxid mennyisége a tényleges kibocsátás-csökkenés esetén is halmozódna. Ezt csak akkor tudnánk egyik napról a másikra megállítani, ha szinte nullára csökkentenénk a kibocsátást. Még a 60%-os csökkentés is csupán arra lenne elég, hogy az átmeneti növekedés után kétszáz éven belül visszaálljon a mai koncentráció. Hogy ez alatt a kétszáz év alatt miféle éghajlati és ehhez kapcsolódó egyéb változások jöhetnek létre, igen nehéz lenne előre megmondani. És hogy mit jelenthet a 6-8%-os helyenkénti kibocsátás-csökkentés? Erre Adam Laidlaw, a Greenpeace kampányvezetője azt mondta: "A világot be tudjátok csapni, de az éghajlatot nem."

Az Európai Unió Kiotó előtt 15%-os csökkentést javasolt a fejlett országok számára. Egyes óceániai szigetországok 20%-ot javasoltak — őket nagyon élesen érinti a felmelegedés, hiszen területük jelentős része víz alá kerülhet —, míg az Egyesült Államok csupán az 1990-es kibocsátási szintre való visszatérést kívánta vállalni, amennyiben a fejlődő országok is elfogadják a kibocsátásuk növekedésének korlátozását. Végül az 1990-es szinthez képest az Európai Unió, Csehország és Szlovénia 8%, az Egyesült Államok 7%, Japán, Lengyelország és Magyarország 6% kibocsátáscsökkentést vállalt, míg Oroszország, Ukrajna és Új-Zéland csupán szintentartást, Ausztrália és Izland pedig a kibocsátásuk növelését 8, illetve 10%-ra korlátozta. A fejlődő országok nem vállaltak magukra semmiféle kibocsátási korlátozást, mondván, hogy egy főre eső kibocsátásuk nagyságrenddel elmarad a fejlett országoktól.

Ez nagyon kényes kérdés: kinek milyen kötelezettségeket kellene vállalnia? Amikor az Egyesült Államoknak csupán az autóközlekedése több üvegház-gázt juttat a levegőbe, mint a három és félszer annyi lakost számláló India teljes egészében, meggondolandó, hogy van-e erkölcsi alapunk azt kérni a fejlődő országokól, hogy korlátozzák a kibocsátásukat? (A fejlett országok 1 milliárd lakosa, vagyis a Föld lakosságának mindössze egyhatod része felelős a szén-dioxid-kibocsátás 70%-áért!) Ugyanakkor amennyiben a fejlődő országok kibocsátásának növekedése korlát nélkül folytatódik — becslések szerint 2010-re Kína bocsáthatja ki az üvegház-gázok 50%-át —, ez súlyos veszélybe sodorhatja a Földet. Az Egyesült Államok szereti a fejlődő országok felelősségét hangsúlyozni a globális felmelegedés kapcsán, megfeledkezve arról, hogy pont ő az az ország, aki élen jár az egy főre eső szén-dioxid-kibocsátásban: az összmennyiség 23%-a tőle származik! A harmadik világ országai csupán az ő példáját próbálják követni.

A fejlett országok számára az 1990-es évhez való viszonyítás sok esetben nehézséget okozott, hiszen mára egyes országok már 10-12%-kal is fölülmúlták az addigi kibocsátásukat, így a mai helyzethez képest akár húsz százalékos csökkentést is kellene teljesíteniük. Ezzel szemben Magyarországon éppen ellentétes a helyzet: 1985-ben 84 millió tonnával tetőzött a szén-dioxid-kibocsátás, s azóta a veszteséges nehézipar felszámolásával 60 millió tonnára csökkent. Magyarország azt vállalta, hogy az 1985-1987-es állapothoz viszonyítva 6%-kal csökkenti a szén-dioxid-kibocsátást, ami valójában a mai helyzethez képest 30%-os növekedést jelent.

A Levegő Munkacsoport élesen tiltakozott a magyar kormány döntése ellen. Állásfoglalásában ezt a döntést környezetvédelmi, gazdasági és erkölcsi okokból egyaránt elfogadhatatlannak minősítette, helyette a nemzetgazdaság szerkezetének korszerűsítését, az elavult, nagy nyersanyag- és energiaigényű tevékenységek visszaszorítását, valamint a magas szellemi hányadot és élőmunkát tartalmazó, nemzetközileg is versenyképes termékek előállításának fokozását ajánlotta. (lásd a Lélegzet 1997/2. számát!)

Be fogják-e tartani az országok legalább ezt, a szükségesnél nagyságrenddel kisebb vállalásukat? Ellenőrizhető-e a kibocsátás? Szankcionálható-e a megengedett kibocsátás átlépése? Hogy oldható fel az az ellentmondás, hogy a harmadik világ országainak lenne joguk emelni a szén-dioxid-kibocsátást, de ha megteszik, az egész világot veszélybe sodorják?

Kiotóban általánosságban megállapodtak a szén-dioxid-kibocsátás kereskedelmének lehetőségéről is. Ez azt jelenti, hogy minden ország joga van arra, hogy egy meghatározott mennyiségű CO 2 -t juttasson a légkörbe, de ha ennél kevesebbet "teljesít", eladhatja fennmaradó rész kibocsátási jogát egy másik országnak. Ezáltal a világ szén-dioxid-kibocsátása megállapodás szerinti szintre kerülne, viszont a csökkentés gazdaságilag a leghatékonyabb módon történne.

Bár a tudósok, politikusok és a gazdasági élet képviselői tovább vitatkoznak a megoldás lehetséges módozatain, egy dologban biztosak lehetünk: sürgősen cselekedni kell — világméretekben, minden országban külön-külön és az egyes emberek szintjén egyaránt!