Mi is történt Csernobilban? 1986. április 26-án az atomerőmű egyik reaktorának meghibásodása következtében hatalmas mennyiségű sugárszennyező anyag került ki a környezetbe, nagyságrenddel nagyobb, mint annak idején a hirosimai atombomba-robbantás során. A helyzet súlyosságát csak tovább fokozta, hogy a Szovjetunióban és a keleti blokk többi országában hírzárlatot rendeltek el, így az érintettek nem szerezhettek tudomást idejében a veszélyről.

Az Ukrán Népjóléti Minisztérium az alábbiakat írta 1986. május 1-jén a csernobili katasztrófával kapcsolatos utasításában: "Az egészségügyi intézményekben az adatok a csernobili katasztrófa következtében egészségileg károsult betegek számáról »szolgálati használatra« névbélyegzővel kell hogy rendelkezzenek. További adatok a környezet radioaktív szennyezéséről, amelyik meghaladja az engedett koncentrációt, a megyei, illetve a Kijev Városi Köjálban legyen összegezve, és »titkos« feliratú névbélyegzővel kell hogy rendelkezzenek. Az említett adatokat a megyei egészségügyi intézményekbe futárokkal kell kézbesíteni."

A május elsejét még gyanútlanul ünnepelték az emberek. Kijevben százezrével vonultak fel, felnőttek és gyerekek egyaránt. A környék lakói napokon keresztül gyanútlanul élvezték a szép, tavaszi napsütést. Az első hivatalos jelentések a külföldi hírek cáfolataként érkeztek, mondván, hogy korántsem annyira súlyos a helyzet. Amikor nyilvánvalóvá vált a helyzet komolysága, Kijevben kitört a pánik. Mindenki menekült a környékről, mindegy hogy hova, csak minél messzebb.

Dr. Lyávinecz Antal kárpátaljai magyar professzort május 12-én száz végzős orvostanhallgató tanítványával egyetemben a hatóságok Csernobiltól 17 kilométerre vezényelték a kitelepítést vezérlő orvosi felügyeletre. Mivel nem érkeztek meg a szükséges műszerek, nem állt módjukban szűréseket, radiológiai ellenőrzéseket végezni. Vérképet sem elemezhettek, mert hiányzott hozzá egy festék. Hiába tanácsolták az embereknek, hogy fogyasszanak C-vitamint és jódtablettát, mert nem lehetett hozzájutni a környéken. Csak olyan tanácsokkal tudták ellátni a lakosságot, hogy ne igyanak tejet, és ne igyák a fertőzött kutak vizét. Az emberek mégis kénytelenek voltak inni a helyi fertőzött kutakból, mert alig lehetett tiszta vízhez jutni.

Az érintett emberek kivizsgálása ügyében azóta is alig történt valami. Amikor — még a 86-os esztendőben — Lyávinecz professzorék megmérték, mennyire szennyezett az anyatej, leállították a munkájukat, és az eredményeket titkosították.

A vizsgálatok híján valójában senki sem tudhatja pontosan, mennyire tehető az atomkatasztrófa áldozatainak száma. Hivatalosan mindössze 32 főt emlegetnek, az Ukrán Egészségügyi Minisztérium szerint viszont a katasztrófának kb. 125 ezer áldozata van. Ez a szám az elkövetkezendő évtizedekben valószínűeg még jócskán emelkedni fog, figyelembe véve, hogy a sugárfertőzés időpontjához képest a pajzsmirigyrák kialakulásáig például akár több évtized is eltelhet. Szintén növeli a súlyos betegségek kialakulásának valószínűségét, hogy az embereket — kb. 200 ezer főt — csupán a legerősebben szennyezett területekről lakoltatták ki, és onnan is csupán kevésbé szennyezett területekre. A kitelepítés csak a robbanás 30 kilométeres környezetére korlátozódott, ugyanakkor egy japán dokumentumfilm tanúsága szerint a robbantástól még 1000 km-re is találhatók súlyosan szennyeződött területek.

Szovjetunió területén túlra is sokfelé eljutott a radioaktív szennyezés. Először Svédországban észlelték a radioaktív felhők érkezését. A vészjósló felhők később délkelet felé fordultak, és jóformán egész Európa fölött elvonultak. Legtöbb csapadék az Alpok környékén esett akkor, minek hatására a levegőben jelenlévő radioaktív részecskék lekerültek a földfelszínre, bemosódtak a talajba. Ezzel magyarázható az ott észlelt magasabb szennyezettség. Romániában és Bulgáriában szintén magasabb értékeket mértek. Hazánk viszonylag alacsony szennyezettségét annak köszönhetjük, hogy nálunk a kritikus napokban nem volt csapadék. Magyarországon a legerősebb szennyezettséget Gödöllő környékén, valamint a Kisalföldön észlelték.

Nyugat-Európában a tragédia hírének kiszivárgása után azonnal megelőző intézkedésbe kezdtek: felhívták a lakosság figyelmét, hogy lehetőleg ne tartózkodjanak kint a szabadban, hogy alaposan mossanak meg minden zöldséget, és kerüljék a tej fogyasztását, hiszen a fűvel sok radioaktív anyag került a tehenek szervezetébe. Olaszországban nyulak húsában találtak annyi szennyeződést, hogy azt fogyasztásra alkalmatlannak találták. Ezzel szemben Ukrajnában a legerősebben szennyezett övezetben is előfordult, hogy a parasztok odaadták a fertőzött füvet a teheneknek.

Magyarországon a Szovjetunióhoz hasonlóan mindent elkövettek a probléma elbagatelizásáért. Egy neves magyar genetikus szakértő az atomrobbanás utáni napokban az alábi nyilatkozatot tette a Magyar Rádiónak:

"Az ionizáló sugárzás forrása lehet bizonyos biológiai ártalmaknak, okozhat genetikai ártalmakat az ivarsejtekben, a testi sejtekben, s ez utóbbi rosszindulatú daganat kiindulása lehet. Előidézhet fejlődési rendellenességet a sugárzás a nagyon gyorsan osztódó, s ezért a sugárzásra érzékenyebb, méhen belül fejlődő magzatban. Bizonyosan tudjuk viszont azt, hogy a legkisebb mennyiség, mely a terhesség korai, legérzékenyebb szakaszában rendellenességet előidézhet, 25 sugáregység. Ezzel szemben a nukleáris reaktorbaleset közvetlen környékén az embereket érő hatás mostanában 0,05 sugáregység volt."

Ezzel szemben Jay Orear Modern fizika (Műszaki könyvkiadó, Budapest 1971.) című könyvében az alábbiakat olvashatjuk:

"Elterjedt téves nézet, hogy a megengedett adagnál kisebb sugárzás nem veszélyes. Az az igazság, hogy mindenféle sugárzás biológiai károsodást idéz elő. A kromoszómák sugárzás következtében változást szenvednek (mutálnak), és már e mutált formában reprodukálják önmagukat.

A genetika tudományában még sok a bizonytalanság, de az biztos, hogy a természetes sugárzás befolyással van a természetes mutációk számarányára, és a sugárzás bármilyen kis mennyiségben való emelkedése növeli a mutációk számát." (406. old.)

A tények az utóbbi véleményt támasztják alá. A belorusz, ukrán és orosz orvosok az alábbi kórképek növekedését tapasztalják a csernobili atomkatasztrófa óta: általános állapotromlás, gyermekbetegségek, gyomor- és bélártalmak, légúti megbetegedések, vérképi rendellenességek, nyirokcsomó-bántalmak, autoimmun-betegségek, idegrendszeri ártalmak, érzékszervi anomáliák, vegetatív izomtónus-rendellenességek, mentálhigiénés zavarok, öngyilkosság, RHS-betegségek, depresszió, szőrzet- és hajkárosodások, epe- és hasnyálmirigy-betegségek, a belső elválasztású mirigyekhez kötődő zavarok, anyagcsere-betegségek, veseártalmak, szív- és érrendszeri elváltozások, magas vérnyomás, bőrbetegségek, rosszindulatú daganatok, fejlődési rendellenességek, pszihoszomatikus betegségek, kisebb ellenállóképesség a fertőző betegségekkel szemben.

Ukrajnában a spontán abortuszok száma 1993-ra 38 ezrelékre nőtt, és száz élve született gyermekre 3-4 mentálisan erősen retardált gyermek jutott egyes járásokban. A félelem arra késztette az anyákat, hogy tömegesen vetessék el gyermekeiket: 1992-ben 2 millió volt a művi abortuszok száma!

Az atomerőművek építésében és fenntartásában érdekelt atomcsoportok és a gorbacsovi politika mindent megtett annak érdekében, nehogy kiderüljön, hogy ezen betegségek nagyobb gyakorisága az atomkatasztrófa rovására írható.

A gyermekek mellett a másik nagy betegcsoportot azok képezik, akik a lakosság kitelepítésében segédkeztek, illetve az atomerőmű közelében teljesítettek szolgálatot. Náluk a daganatos megbetegedések előfordulása 1988-ban 8,55%-ra, 1994-ben pedig 22,02%-ra emelkedett. Az idegrendszeri panaszok 4-5-szörös növekedést mutattak. A halálozási gyakoriság 1990-91-től határozott növekedést mutat.

És mi a helyzet nálunk? Nem készültek országos felmérések, de tény, hogy nőtt az egyes bőr-, vese-, légúti megbetegedések, köztük a daganatos elváltozások száma. Egyes területeken megnövekedett a spontán vetélések és a koraszülések száma, valamint a robbanás után kilenc hónappal lényegesen lecsökkent a születések száma. Egyesek ezt úgy magyarázták, hogy az emberek megijedtek, és még a nemi élettől is elment a kedvük. Ennek persze más oka is lehet: a korai, nem érzékelhető spontán vetélések megszaporodása. De erről inkább ne beszéljünk, hiszen így egyértelmű lenne a kapcsolat a sugárszennyezéssel...

A legsúlyosabb a helyzet mégis Csernobil közvetlen környékén. Az emberek továbbra is ott élnek a szennyezett területeken, a gyermekek úgyszintén, anélkül, hogy sor került volna egy általános és alapos kivizsgálásra. A sugárszennyezés tovább folytatódik, annál is inkább, mert a felrobbant blokk köré épített betonkoporsó nem szigetelt tökéletesen, repedésein keresztül folyamatosan kerül ki a külvilágba a radioaktív sugárzás.

Csernobilhoz hasonló erőmű sok van a világon. Körülbelül 50-re tehető a hasonló állapotú atomerőművek száma, és robbanni a korszerűbbek is tudnak, főleg ha közrejátszik az emberi gondatlanság, vagy — ne adj' Isten — a háború...

Forrás: A Koliszka/Bölcső Alapítvány dokumentumgyűjteménye