A XIX. század utolsó évtizedétől meglehetős pontossággal követhetjük e művészi-baráti kör eszméinek, mentalitásának alakulását, melynek nyomán a XX. század első évtizedében létrehozták a belőle szinte logikusan következő életmód-kísérletet. A telep két vezető művészegyénisége, Kőrösfői Kriesch Aladár és Nagy Sándor az 1890-es években ismerkedtek meg olaszországi tanulmányútjukon.

Később rokoni szálak is összekapcsolták a két rokon gondolkodású művészt: Nagy Sándor Kőrösfői húgát, Kriesch Laurát vette feleségül, aki szintén részt vett a telep alkotómunkájában. Kőrösfőiék 1901-ben, Nagy Sándorék 1907-ben költöztek Gödöllőre, ahová hamarosan követték őket magyar és külföldi barátaik, majd Kőrösfői tanítványai: Leo Belmonte, Juhász Árpád, az Undi- és a Frey-lányok, Boér Lenke, a Remsey-testvérek, Sidló Ferenc, Raáb Ervin, Moiret Ödön, Zichy István, Mihály Rezső, Charles de Fontenay. A felsorolás nem lehet teljes, mert az évekig itt élő és dolgozó művészek mellett többen voltak, akik csak a nyarakat töltötték itt, vagy néhány ösztöndíjas hónapot, de gödöllői tartózkodásuk idején a legtöbben valamilyen módon kapcsolatba kerültek a kolóniával, annak vezetőivel.

Az alapítók már az 1890-es évek végén is többször nyaraltak együtt az erdélyi Diódon, mely így egyfajta szellemi műhellyé vált; itt alakultak ki nézeteik, és itt próbálták ki először a gyakorlatban is elgondolásaikat. De Erdély, s különösen Kalotaszeg, ahol később is többször megfordultak népművészeti gyűjtőútjaik során, nemcsak ezért volt fontos számukra. Népművészetét a középkori magyar művészeti hagyomány őrzőjeként és folytatásaként értelmezték, falvainak életét az organikus társadalmi szerveződés példájának tekintették.

Gondolkodásuk és életmódjuk az etika és esztétika két pillérére épült. Alapvető útmutatójuknak a Bibliát, Tolsztoj és a filozófus Schmitt Jenő Henrik írásait tekintették, erősen kötődtek továbbá az angol preraffaelita művészcsoport eszméihez, de rendkívül toleránsak voltak a másfajta nézeteket vallókkal szemben is.

Nyitottan, érdeklődve fordultak a századfordulón egymás mellett élő sokféle vallási és filozófiai tendencia felé, s mindegyikben azt keresték, alkalmas-e arra, hogy az egyént és vele együtt a közösséget magasabb szellemi, morális és esztétikai szintre emelje, egymással és az egész világgal harmóniába hozza.

Filozófiai érdeklődésük ismeretében nem tűnik véletlennek, hogy alkotómunkájukat is összművészeti törekvések jellemezték. Nemcsak olajképeket és akvarelleket festettek, rajzoltak, szobrászkodtak, hanem felújították a középkori freskófestési technikákat is, és az iparművészet legkülönfélébb ágait művelték: könyveket illusztráltak, üvegablakokat, bútorokat, bőrmunkákat, hímzéseket terveztek. A gödöllői művésztelepnek fontos része volt a szövőműhely, ahol a művészek és az általuk betanított helyi szövőnők különféle technikákkal kárpitokat, szőnyegeket, párnákat szőttek, gyakran a saját maguk termesztette növényekből nyert festékek felhasználásával.

A művészi alkotómunkát prófétikus küldetésnek tekintették, benne látták életük célját és értelmét, s egész életmódjuk azt a célt szolgálta, hogy ezt testileg és szellemileg egyaránt tökéletesen felkészülve végezhessék. Mindennapi életvitelük alapvetően a korabeli polgári életmód mintáját követte, ezt azonban megpróbálták más tartalommal megtölteni, előremutató elemekkel gazdagítani, a számukra céltalannak és hamisnak tűnő reprezentációs vonásoktól megfosztani — nem véletlen, hogy sokban előtte jártak koruknak.

A telep rangidős művészgenerációja vegetariánus volt, s ebben legalább ideig-óráig még azok is követték példájukat, akik csak átmenetileg éltek, dolgoztak Gödöllőn. Kőrösfői ifjúkorában egészségügyi okokból lett vegetariánus, de a kolónia vegetarianizmusát az egészségmegőrzés mellett az állatok leölésével szembeni tiltakozás is motiválta. (Ismeretes egy családi anekdota, mely szerint egy idős gödöllői parasztasszony Nagy Sándoréknak adta két csirkéjét, mert attól félt, ha meghal, két kedvencéből vasárnapi ebéd lesz rokonai asztalán, és tudta, Nagy Sándoréknál ez a veszély nem fenyegeti őket.) A saját kertjükben termesztett zöldségek, gyümölcsök mellett tojást és tejtermékeket is fogyasztottak, és teljes kiőrlésű lisztből otthon készült kenyeret. Abban a korszakban, amikor a magára valamit adó polgári háziasszony asztalánál a kiadós reggeli után délben és este is több fogásból álló, húst is szinte mindig tartalmazó menüt szolgáltak fel (a tízórairól és az uzsonnáról már nem is szólva), a gödöllői művésztelepen a reggeli és a vacsora többnyire tejből, kenyérből, gyümölcsökből, diófélékből, sajtból, lekvárból és mézből állt, az ebéd pedig általában három könnyű fogásból: leves, főzelék vagy tésztaféle és édesség.

Hasonlóan szokatlan volt az a törekvésük, hogy a testmozgás valamilyen formáját mindennapi életük részévé tegyék. Nagy Sándor tagja volt a Magyar Atlétikai Clubnak, és a telepi fiatalok nagy kedvvel követték a rövidtávfutásban, magasugrásban, távolugrásban és gerelyvetésben. De nemcsak olyan sportokat űztek, amelyekhez bizonyos szintű edzettségre már eleve szükség van: a művészek (és a szövőnők) gyakran kirándultak, sétáltak együtt a környező erdőkben, nyáron pedig úszni, fürödni jártak a közeli szentjakabi tóhoz. Egészségük megőrzése érdekében a nyári melegben gyakran aludtak a szabad ég alatt; Kőrösfői külön kis alvólugast építtetett kertjükben a gyermekei számára. Hívei voltak ezen kívül a természetgyógyászat különböző vállfajainak, különösen a Kneipp- és Kuhne-féle vízgyógyászati eljárásoknak.

Két finn barátjuk, Akseli Gallén-Kallela és Yrjö Liipola egy olyan sportágat is megkedveltetett velük, aminek aztán Magyarországon ők lettek az úttörői: a sífutást. Ehhez hosszú, felnőtt férfiak esetében akár három méteres lécekre és felkunkorodó orrú lappbocskorra" volt szükségük, és néhány éven belül már a nők és a gyerekek is csatlakoztak a sífutókhoz a gödöllői lankákon. Nagy Sándor egyik visszaemlékezéséből arra is fény derül, hogy nemcsak a teljesítmény, a fizikai erőkifejtés vonzotta őket ebben a sportban, hanem az a különleges élmény, amit a téli táj és vadvilág kínált a magányos vagy kis csoportokban síelő művészeknek.

Ruházkodásuk is sokban eltért a korabeli polgári divattól. Ekkoriban ugyan már többen felhívták a figyelmet a fűzők egészségkárosító hatására, de a nőmozgalom élharcosain kívül nem sokan adták fel a fűzőviselést és hordtak ún. reformruhát — a gödöllői telep nőtagjai ezen kevesek közt voltak. Többnyire egyszerű, munkájuk jellegéhez alkalmazkodó hosszú kötényruhákat viseltek blúzzal, nyáron szandálban jártak, harisnya nélkül, kalapot csak télen hordtak. Az egyszerűség persze nem jelentett dísztelenséget: saját tervezésű ruháikat egyedi, gyakran népi motívumokon alapuló hímzésekkel, otthon készült csipkével ékesítették. Ennek talán legszebb példái Undi Mariska saját tervezésű reformruhái, melyekben szívesen fényképeztette magát. A férfiak is csak különleges alkalmakkor jelentek meg öltönyben, egyébként bő szabású (oroszos") inget, egyszerű (nyáron rövid-) nadrágot viseltek, melegben szintén szandálban jártak. Hosszabb haj- és szakállviseletük is különállásukat hangsúlyozta abban az időszakban, amikor a jólborotváltság járta. Kőrösfőiről és családjáról több olyan fénykép maradt fenn, amelyeken kalotaszegi viseletben láthatók, a gyerekek mezítláb; Juhász Árpád matyó népviseletet hozott gyermekeinek népművészeti gyűjtőútjáról.

A gödöllői művészek természetesen tisztában voltak azzal, hogy amivel ők kicsiben próbálkoztak, az nem fog elterjedni egyik napról a másikra a társadalom széles rétegeiben. De különállásukat, sziget-létüket" nem ellenállásként, daccal élték meg, és abban reménykedtek, hogy szelíd példájuk fokozatosan egyre több követőt talál majd. Nagy Sándor így fogalmazott az Egészélet szigete" című írásában: Nekünk itt kell, ebben a hullámzó tömkelegben — úgy látszik — az Egészélet szigetét kivitelben megalapítanunk. Igaz, mi csak annyi vagyunk e munkához, mint a hullámokból kiálló két fejünk: egy pilaszter. De ilyen pilaszter ezrével dugja ki fejét a hullámok fölé. Ezeken fennakad már az együttgondolkozók humusza, s nemsokára alkot egy új szigetet, ahol virulni fog a »mi kertünk«".

A közelmúltban a gödöllői művészteleppel kapcsolatos kutatások megélénkültek, s ennek nyomán tárlatok mutatták be a kolónia életét, az egyes művészek munkásságát. A téma iránt mélyebben érdeklődők jövőre, 2001 tavaszán az Iparművészeti Múzeumban és a Gödöllői Városi Múzeumban az eddigieknél is átfogóbb, jubileumi kiállítás keretében ismerkedhetnek meg a művésztelep életével, alkotásaival.

Szabó Krisztina