Egy zimankós téli napon egy kis széncinke ücsörgött egy kopár csipkebokron. Fázósan kucorgott, mint egy gömbölyű kis tollcsomó. Szomorúan nézett végig a fehér hótakaróba burkolózó tájon.

— De jó lenne enni valamit! — sóhajtotta.

Ekkor ért oda Réka és Gergő édesapjukkal.

— Nézzétek, milyen szomorúnak tűnik az a kismadár! — mondta Réka. — Biztos éhes!

— Csináljunk madáretetőt! — javasolta Gergő.

— Rendben van, hétvégén elkészíthetjük a madárházikót — egyezett bele édesapjuk. — Addig is rakjunk ki a madaraknak valami ennivalót.

Mivel éppen esett a hó, és az ablakpárkányon percek alatt belepte volna a magokat, Réka egy üres műanyagflakon oldalát vágta ki, megtöltötte napraforgómaggal, és felkötötte egy faágra. Néhány perc múlva már meg is érkeztek az első vendégek: széncinkék, kékcinkék és egy meggyvágó.

A gyerekek örömmel figyelték a madarak elégedett kis csapatát.

Hétvégén aztán elkészült a madárház is. Az oldalról nyitott, fedéllel ellátott kis házikót örömmel vette birtokba az egyre növekvő madársereglet.

A mi kiscinkénk is ott csipegetett a házikóban, vagy pedig egy közeli faágon ücsörgött, sorára várva. Nem szomorkodott már a hideg miatt. Már a csillámló hótakaróval is megbarátkozott. Valahol érezte, hogy hamarosan gyönyörködhet a tavaszi napsütésben, a frissen sarjadó zöld fűben, és a világ újra terített asztal lesz számára.