Gondoljunk a romániai ciánszennyezésre, vagy a néhány évvel ezelőtti dél-spanyolországi katasztrófára, amikor egy védőgát megsérülése következtében kiöntött nagy mennyiségű mérgezett víz óriási károkat okozott környezetében (elsősorban a Doñana természetvédelmi területen), beleértve számtalan védett madár elpusztulását. Ezek és más, kevésbé közismert esetek kapcsán merül fel a kérdés, kinek kell állnia a kármentesítés és a helyreállítás költségeit. Talán a társadalomnak, más szóval az adófizetőknek nyújtsuk be a számlát, vagy a szennyezőnek? Az utóbbi megállíthatná a felelőtlen vállalati magatartást. (A környezeti felelősség azonban csak ott érvényesíthető, ahol a szennyező azonosítható, a kár számszerűsíthető és az ok-okozati összefüggés kimutatható.)

A génmanipulált termékekről folyó vita új lendületet adott a felelősség kérdésének. Sajnos meghiúsultak azok a kísérletek, amelyek a genetikailag módosított szervezetekről (GMO) szóló átdolgozott Európai Uniós irányelvbe egy felelősségi rendszert próbáltak beépíteni. Ezért számos tagállam továbbra sem engedélyezi a GMO-k forgalmazását, amíg életbe nem lép a felelősségi rendszer. Az legnagyobb európai környezetvédő társadalmi szervezet, az Európai Környezetvédelmi Iroda (EEB) is támogatja ezt a lépést.

Piaci vastörvény, hogy a kockázatot vállaló innovátorok vagy átlagon felüli profitra tesznek szert, vagy nagy veszteségekkel elbuknak. Ennek a törvénynek ott is érvényesülnie kellene, ahol eddig hagyományosan egy harmadik fél fizetett rá, például a turizmus, a halászat, az élővilág stb. Ha a szennyezők vállalják döntéseik kockázatait — ami a piac helyes működéséhez nélkülözhetetlen —, akkor talán megelőző intézkedéseket tesznek ahelyett, hogy mások rovására csökkentik a költségeiket.

A vita a megvalósításon van. A rendszer csak akkor hatásos, ha az áldozat jóvátétel vagy kompenzáció iránti követelésének jó esélye van a sikerre, és ha a vállalatok nem térhetnek ki a felelősségvállalás elől. A bírósághoz fordulás lehetősége és a fordított bizonyítási kényszer is növeli az áldozat esélyeit. Egy szigorú rendszer megnehezíti a felelősség elhárítását, az anyavállalatok kötelező felelősségbiztosítása pedig jó eszköz a kitérési stratégiák elkerülésére. Végül, de nem utolsósorban a felelősséget minden esetben érvényesíteni kell.

Az Európai Bizottság Környezeti Felelősségről szóló fehér könyve (2000. február) — amely ismerteti egy hatásos és keresztülvihető rendszerhez szükséges kulcselemeket — az EEB szerint csak félig haladt a fent leírt irányba. Sok kérdés nyitva maradt, a Parlament és a EU Tanácsának válaszára vár. A múlt év nyarát követően az Európai Parlament megkezdte a téma tárgyalását. A Parlament Környezetvédelmi Bizottságának álláspontja egyezik a környezetvédő civil szervezetekével. Ebben az esetben azonban a Jogi Ügyek Bizottságának véleménye a meghatározó, ami viszont aggasztó és zavaros: a vállalati érdekeket jobban szem előtt tartja, mint a társadalomét és a környezetvédelemét. Az első előterjesztésére azonban 117 olyan módosító javaslat érkezett, amelyeknek célja, hogy a környezet számára kedvezőbbé tegye azt, és ezért a Bizottság visszavonta az anyagot. Így a szigorú rendszer, a környezetvédelmi társadalmi szervezetek bírósághoz fordulása és a fordított bizonyítási kényszer ellen tett néhány javaslata valószínűleg módosításra kerül. Azzal azonban mindenki egyetértett — még az előterjesztő is —, hogy a biológiai sokféleséget ért minden kár beletartozik a felelősségi körbe. 2000 októberében még nem volt világos a Parlament álláspontja az egész témát illetően, az azonban látható volt, hogy a vélemények megosztottak és konfliktusok várhatók.

A Minisztertanács állásfoglalása még nem egyértelmű. Anglia, Franciaország és Németország egy hatásos rendszer támogatójának tűnt fel, ugyanakkor számos kikötést fogalmazott meg. A Környezetvédelmi Tanácsa támogatta az irányelvet, de sok kormány még nem döntött a részletekről.