— Fogjál meg, ha tudsz! — szaladt el nevetve Dávid, és Zsolti már szaladt is utána. A két fiú egyszer csak megtorpant. A park egy fáján egy érdekes, tarka madárra találtak.

— Ez egy harkály. Gyakran előfordul a városi parkokban. A beteg fák kérgét kopogtatja, kiszedi a rejtőzködő rovarokat, férgeket a kéreg alól — adta meg a felvilágosítást a nem sokkal később odaérő apukájuk.

— Nahát, itt ilyen különleges madarak is vannak? Eddig csak verebeket és galambokat láttam ebben a parkban! — mondta Zsolti.

— Meg cinkéket, meg varjakat, meg rigókat — egészítette ki a bátyja.

— Tudjátok mit? Ha van kedvetek, holnap kijöhetünk egészen korán! Hátha látunk olyan állatokat is, amelyekhez még nem volt szerencsénk!

A gyerekek másnap előbb keltek, mint a nap. Hát igen, ez ilyenkor télen nem is olyan nehéz. Mire összeszedelőzködtek, egy kis sápadt fény csak megjelent a háztetők fölött. A park fáit sárga fénnyel árasztotta el a lassan emelkedő napocska.

Alig értek a parkhoz, már elsurrant valami mellettük. Szinte túl kicsi volt ahhoz, hogy madár legyen, de mégiscsak az volt. Egy barna kismadár. Farkát magasan felcsapta, úgy nézegette kíváncsian a gyerekeket, aztán tovarebbent.

— Ez egy ökörszem volt — mondta az apjuk. — Az egyik legkisebb madarunk. Városban még én sem láttam ilyet. Látjátok, nekem is megérte kijönni veletek.

— Van még kisebb madár is? — kérdezte Zsolti.

— Igen, van, a királyka a legkisebb. Sajnos, azt én is csak könyvből ismerem.

A következő pillanatban egy egész csapat madár röppent egy közeli fára. Dávid egyből megismerte a széncinkéket, hiszen édesapja már mutatott neki olyat, de volt közöttük olyan is, aminek sokkal világosabb a feje.

— Látjátok, együtt vonulnak a széncinkék és a kékcinkék. Bejönnek a városba táplálékot keresni.

Hirtelen Dávid egy mozgó szőrcsomót pillantott meg az egyik fán. Hipp-hopp, leszaladt a földre. Úgy látszik, valami után kutatott. Bozontos farka lágyan hullámzott mögötte.

— Nézzétek, ott egy mókus! — kiáltott Dávid izgatottan. A következő pillanatban már Zsolti is észrevette az állatkát, amelyik éppen egy leesett toboz körül matatott.

— Szereti a tobozt? — kérdezte.

— Igen, kieszi belőle a fenyőmagokat. Itt nincs hiány belőle, és mogyoró is bőven akad. Szerintem egy egész mókussereglet lakik itt a parkban — mondta az édesapjuk.

— Hogyan lehet, hogy eddig még nem láttuk őket? — kérdezte Dávid.

— Nappal elrejtőznek, csak reggel meg este jönnek elő.

— Apa, gyerünk vissza este is! — kérte Zsolti.

— Nem fogsz félni?

— Mitől félnék?

Otthon a gyerekek nem győzték mesélni édesanyjuknak, mi mindent láttak a parkban.

— Anya, gyere te is velünk este!

Így a család teljes létszámmal vonult ki az esti sétára. Egy kicsit elszámították magukat, mert már teljesen besötétedett, mire odaértek.

— A mókusok már régesrég lefeküdtek aludni! — panaszkodott Zsolti.

— Nem baj, vannak olyan állatok, amelyek ilyenkor jönnek elő. Képzeljétek el, egyszer kislánykoromban láttam egy nyestet este a házunk előtt. Egy autó alá menekült előlem — mesélte az anyuka.

— Annak is szép, lompos farka van, mint a mókusnak — nevetett az édesapjuk.

— Mi zörög ott a bokorban? — rezzent össze Dávid.

Most Zsolti volt a bátrabb. Egyből odaszaladt, és megállította a kis csörtetőt.

— Jaj, ez szúr! — szisszent fel.

— Nézzétek, egy süni! — örült meg Dávid.

Megcsodálták az összegömbölyödött állatot, majd arrébb húzódtak. Hamarosan megint hallották a bokor alól a süni csörtetését, majd elhalt a távolban.

Egyszerre csak kísérteties huhogásra lettek figyelmesek.

— Nahát, itt még bagoly is van? — lepődött meg az anyuka.

— Á, nem hinném. Szerintem csak valaki szórakozik.

"Szóval nem létezem" — vette tudomásul a véleményt egykedvűen az öreg fülesbagoly, és visszavonult a vén tölgyfa odvába. Arra az időre emlékezett vissza, amikor még sok olyan gyönyörű fa volt a környéken, mint az övé.