"Mi, emberek olyan különleges képességgel rendelkezünk, mellyel ki tudjuk szűrni a látottak és hallottak közül a zavaró tényezőket: ilyenek például az összképet elcsúfító oszloprengetegek vagy a táblák sokasága. A fényképek azonban tisztán elénk tárják a valós világot.

Egyértelmű, hogy a hirdetők nem tartják fontosnak lakókörnyezetünk szépségét. Valószínűleg ez azért van így, mert úgy gondolják, hogy a reklámokban megcélzottak többnyire csak átkocsikáznak a városon. Nem tetszik a járda melletti hirdetésekkel teli védőpalánk? Ez nem az ő problémájuk! Az esti Duna-part nem a "romantikát" sugallja, hanem, hogy "Igyunk Coca-Colát!"

A mai Budapest tereinek és útkereszteződéseinek képét a reklámok és a hajléktalanok határozzák meg. (Szomorú, hogy miként a reklámokat, a hajléktalanokat sem akarjuk már észrevenni.) Úgy tűnik, nagyon könnyen beletörődünk abba, hogy az esztétikumnak nincs helye a városfejlesztésben és hogy az üzletemberek az egyre nagyobb profit reményében bármire jogot formálhatnak. Most sakálként üldöznek a városon kívül is: nincs többé menekvés! Meddig mehet ez így? Meddig engedjük tovább romlani a helyzetet? Visszafordítható lesz-e egyáltalán még a folyamat? Egy napon arra ébredünk majd, hogy olyan térben élünk, melynek egyetlen célja, hogy eladjon nekünk valamit. A hirdetés az erőszak egyik válfaja, hisz életterünket vizuálisan szűkíti. Próbáljuk meg függetleníteni magunkat ettől!"

Franc Anderson