Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, kerek, sűrű erdő. Ebben az erdőben lakott emberemlékezet óta egy kobold-család. Sokat játszadoztak a kis koboldok, hancúroztak a mohában, bújócskát játszottak az avarban, ha pedig jött az eső, beálltak egy gomba kalapja alá. Jó barátságban voltak az erdő állataival. Csiga Csongor szívesen szállította őket bárhová a háza tetején, sőt, még Szarka anyó is elvitte őket néha egy kis légikirándulásra. Még a nagyobb állatok is tiszteletben tartották őket, hiszen mindnyájan hallottak róla, hogy a koboldok vigyáznak az erdőre, mindnyájuk közös lakhelyére.

Sajnos, ebben az időben már nagyon kevés kobold lakott ezen a környéken. A régi erdők helyében ma már legtöbb helyen szántóföldek és városok vannak. A mi kis kobold-családunk viszont rendületlenül kitartott erdeje mellett. Varázserejükkel rá is vették az embereket, hogy tartsák tiszteletben az erdőt. Az egyik varázslásuk eredményeképpen tették ki az emberek az erdő szélére a táblákat: „Természetvédelmi terület — Óvja-védje a természet értékeit!" Akkor azt képzelték a koboldok, hogy ezentúl az emberek tiszteletben tartják majd az erdőt. Sajnos, nem egészen úgy lett, ahogy ők gondolták.

Egyik szép, napos délelőttön nagy-nagy zúgás verte fel az erdő csendjét. Egy nagy, fényes madárszerűség repült el az erdő fölött, csakhogy sokkal nagyobb volt a sasnál is, és nem mozdította a szárnyait. Nagyon sebesen repült, először egész közel a fák fölött, aztán magasra emelkedett, majd nagy sebességgel zuhant lefelé, és közvetlenül a fák fölött újra vízszintes irányba váltott.

Az állatok nagy riadalomban voltak. Mihelyst elvonult a repülő, össze is gyűltek az erdei tisztáson, hogy megtanácskozzák, mit is tegyenek.

— Semmi gond — csörögte az öreg szarka-anyó, aki már sokat látott a világ dolgaiból —, csupán egy sportrepülőteret létesítettek az erdő mellett. Teljesen ártalmatlanok a repülők, csak éppen ilyen hangosak.

— Én azért valami furcsa bűzt is éreztem, amikor elrepült fölöttünk — morogta a borz a bajsza alatt.

— Az éppen elég nagy baj már magában is, hogy ilyen borzalmas hangja van — énekelte búgó hangján a sárgarigó. — Én nem is maradok itt, ha folytatódni fog ez a zaj.

— Ó, nem olyan veszélyes! — mondta a feketerigó. — A városi rokonaim ennél sokkal rosszabb dolgokról számolnak be nap mint nap.

— Lehet, kedves feketerigó, hogy te meg tudod szokni ezt a zajt, de gondoljunk azokra, akik nem szoknák meg — szólt kobold-apó. — Ki lesz az, aki elhagyja az erdőt, ha ekkora a zaj?

Válaszképpen az állatok több mint fele kilépett.

— Ez elég nagy baj! — sóhajtott fel kobold-apó. — Valamit tennünk kell! Van ötletetek?

Az állatok szomorúan ingatták a fejüket.

— Menjünk hát haza, és próbáljunk kitalálni valamit!

Este kobold apó szomorúan ücsörgött a kályha mellett.

— Nem tudom megvédeni az erdőt a repülőgép zajától! — szólt szomorúan.

— Egyedül talán nem, de segítséggel igen! — mondta Kinga, a kicsi, de eszes kobold-lány.

— Ki segítene ebben? — kérdezte kobold apó.

— Nem azt mesélted, hogy azon a területen, ahol most a repülőtér van, valamikor mocsár volt? Akkor pedig ez a vízitündér hatásterülete — mondta Kobold Kinga, rendkívül szakszerűen. — Össze kell fogni vele. Hívjuk ide a vízitündért.

Koboldszokás szerint mindnyájan a vízitündérre gondoltak, és az már meg is jelent. De alig ismerték meg szegényt. Ruhája olajos, haja fakó és töredezett.

— Tudom, miért hívtatok — mondta búsan a vízitündér, de sajnos, nem tudok segíteni nektek. Az ember elhódította majdnem az összes területemet, és amit meghagyott, azt is bepiszkolta. Nincsenek már tavirózsás tavaim, csillámló vizű patakjaim, földet termékenyítő, nagyerejű folyóim. Az ember akar uralkodni mindenen, és mindent tönkretesz, elszegényít. Már a végtelen tengerekben is tömegesen pusztulnak a halak. Én is csak saját árnyékom vagyok már, nincs erőm a varázslásra, és attól tartok, hamarosan utólér a vég.

— Nem adhatod fel, kedves vízitündér! — kiáltotta Kinga. — Emlékszem, milyen erős és gyönyörű voltál még nemrég. Hogy ringattál a tavon, amikor a nyári melegben a vizében hűsöltünk. Ha egyedül nem is vagy elég erős, ha összefogunk, talán már tehetünk valamit!

És leültek körbe, a koboldcsalád és a vízitündér. Megfogták egymás kezét, és varázsolni kezdtek. Segítségül hívták az összes tündért és koboldot, és a természet összes erejét. És érezték, hogy hatalmas erőket sikerült megmozgatniuk. A tündérek és koboldok mind elküldték gyógyító erejüket, és a szél is ott duruzsolt a fülükbe: Segítek, segítek!

Huss, egyszerre csak eltűnt a szél, a repülőtér felől viszont hatalmas mennydörgés hallatszott, fényes villámok kíséretében.

Másnap reggel hápogás és gágogás hallatszott az erdő fölött.

— Hová, hová, kedveseim? — kérdezte szarka anyó.

— A repülőteret elöntötte a víz, megyünk lubickolni — felelték a vadkacsák és a vadludak.

Aztán olyan gyorsan peregtek az események, hogy az erdőlakók alig tudták követni. A szél mindenféle magokat hordott az elborított területre, így hetek alatt gyönyörű vízivilág kerekedett arra. Megjelentek a békák, majd honnan, honnan nem, a halak is. Gólyák, gémek és kócsagok költöztek a területre.

Az emberek megrökönyödve figyelték az átváltozást.

— Le kell csapolni újra a területet — követelték a repülőtér tulajdonosai.

— Szó sem lehet róla! — mondták a környezetvédők. — Hiszen ez egy csodálatos lápvidék! Sürgősen védetté kell nyilvánítani!

Így esett, hogy a repülők helyett átvonuló vadlibák, darvak és más vízimadarak verték fel az erdő csendjét. Ez persze senkit nem zavart.

A koboldcsalád is egyre csak gyönyörködött az átvonuló madarakban, és arra gondolt, hogy nem szabad lebecsülni a jó szándék erejét.

Mikola Klára