Gyermekeim két részletben szokták kidobni az előző évi füzeteiket és tankönyveiket. Nyár elején azokat, amelyeket látni sem akarnak többé, ősszel pedig újabb adagot, a szinte érintetlen munkafüzeteket, alig használt könyveket, példatárat.

Engem azonban egész évben bosszant a pazarlás. Például akkor, amikor a családi pótlék egy évi emelésének összege (ha egyáltalán sor kerül ilyenre) háromnegyed nyelvkönyv árát teszi ki. Az iskolai nyelvtanulás eredménye nem látszik igazolni, hogy nekünk a nyugati nyelvcsaládok részére kidolgozott, színes, fényképektől és rajzocskáktól hemzsegő, méregdrága nyelvkönyveket és gyakorlófüzeteket kellene átvennünk. Szerényebb, ugyanakkor a nyelvi sajátosságainkhoz jobban igazodó könyvekre lenne szükség.

Előfordult, hogy a tanár bejelentette, hogy az alig két évvel idősebb felsőbb osztályostól örökölt könyv (ugyanaz az iskola, sőt a tanár is) nem jó, mert időközben felcserélték és kijavították néhány fejezetét. A járványként terjedő munkafüzetekkel kapcsolatban pedig egy tankönyvkiadó marketingese jelentette ki pedagógusok előtt, hogy azért van ezekre szükség, mert a mai tanárok már nem fárasztják magukat feladatok kiválasztásával. Csodálkozásomra ezt egyetlen tanár sem kérte ki magának.

Az sem világos előttem, hogy ha változott is például a matematikai tananyag mennyisége az elmúlt 30 évben, hogyan lehet, hogy ma 6 (!) példatárból készülnek az érettségire, miközben mi abból a hosszú évekig „egyeduralkodó” példatárból is tudtunk 100%-os felvételit írni. Ennyit nőtt volna a gyerekek szellemi kapacitása?

Sokszor ígérték már a tartós, örökölhető tankönyveket, amelyek a szülők pénztárcáját (és a szociális költségvetési keretet) kímélnék, a gyerekeket a könyvek megbecsülésére tanítanák, és papírt is meg lehetne takarítani. A tankönyvkiadási üzletben érdekelt kiadók és szerzők érvei eddig sehogyan sem győztek meg a jelenlegi gyakorlat helyességéről. Fogunk-e valaha is hatékonyabban gazdálkodni a tanításra fordított összegekkel?