kapcsolatlélegzetnyi hírlevélgyorskeresés
Loading
kibocsátási jogok kereskedelme
Magasak a plafonok

Jövőre beindul az Európai Unióban a széndioxid-kibocsátási jogok kereskedelme. A legújabb fejleményekből úgy tűnik, hogy az ipar helyett lehet, hogy a háztartásokra marad az éghajlatvédelem feladata, ha valóban mérsékelni szeretnénk az üvegházhatású gázok kibocsátását.
Emisszió-kereskedelem, széndioxid-kibocsátás kereskedelem, kibocsátási jogok kereskedelme, szennyezési jogok kvótakereskedelme - ez a négy különböző fogalom lényegében ugyanazt jelenti: egy olyan éghajlatvédelmi eszközről van szó, amely a köztudatban úgy él, mint a Kiotói Jegyzőkönyvvel kapcsolatos üvegházhatású gázok kereskedelme. Ez persze egy leegyszerűsített meghatározás, de az elnevezések sokasága is jól mutatja, hogy egy folyamat elején tartunk. Ennek a legújabb éghajlatvédelmi eszköznek még sok próbát kell kiállnia, a szabályozás kulcsfontosságú részletei ugyanis még csak most alakulnak. Bár a kiotói megállapodás életbe lépésének egyre kisebb a valószínűsége, az EU megalkotta saját rendszerét, és már jövőre be is indul a tényleges kereskedés. A Lélegzetben korábban már többször foglalkoztunk a témával (lásd: a Lélegzet 2003. júliusi számát), így most csak a legfrissebb fejleményeket foglaljuk össze.

Az EU-s széndioxid-kibocsátás kereskedelmi rendszerének talán egyik legfontosabb eleme a Nemzeti Kiosztási Terv (National Allocation Plan, NAP). Ez a terv tartalmazza, hogy az egyes országok miként kívánják megvalósítani az önként vállalt üvegházhatású gázkibocsátás-csökkentésüket. Az egyes nemzeti tervek plafonértékeket állapítanak meg az adott országok szennyezést kibocsátó ágazatai számára (energetika, fa- és papíripar, cementgyártás, stb.). Ezeket a plafonértékeket kibocsátási egységeknek (allowance) nevezzük. A kibocsátási egységek „kiosztása” meghatározza, hogy egy adott ágazat mennyi szennyező anyagot juttathat a levegőbe. A kibocsátási egységek szabadon adhatók-vehetők, azaz a velük való kereskedés hasonlít egy kicsit a tőzsdéhez. Ha egy üzem többet bocsát ki, mint a számára kiosztott egységek nagysága, akkor a piacon vennie kell kibocsátási egységeket. Ha azonban kevesebbet bocsát ki, akkor a felesleges egységeit pénzzé teheti. Azonban, ha a kiosztási tervek nem húzzák meg alacsonyan a plafonértéket, és túl lazán kezelik az ágazatokra vonatkozó tényleges csökkentési célokat, úgy az egész rendszer alapja – az éghajlatvédelem piaci eszközzel való kikényszerítése – megkérdőjeleződik. Ha az összes kiosztott egység több lesz, mint amennyit a kiotói vállalások megkövetelnének, akkor nem várható kibocsátás-csökkenés.
Kire hárul a kibocsátáscsökkentés?
Sajnos éppen ez történik a legtöbb EU-tagországban. Legutóbb az osztrák kiosztási terv (korábban a holland és a portugál terv) hallatán hördültek fel a környezetvédők, ugyanis az osztrák kormány annyira félti iparának és energiaszektorának versenyképességét, hogy az első teljesítési időszakra (2005-2007) csak annyi egységet oszt ki, amennyi még nem kényszerít a kibocsátás csökkentésére. Amennyiben ezek a tervek túlzottan engedékenyek az iparral és az energiaszektorral, úgy a többi szektornak kellene mérsékelnie a kibocsátást, azaz például az energetika helyett a lakosságra fog hárulni a kibocsátás-csökkentés feladata. Ez pedig igen valószínűtlen. Hogyan is lehetne azt remélni, hogy a közlekedésből származó kibocsátások mérséklődni fognak? Vagy netán a lakosságé (fűtés)?
Az egyes nemzeti terveket az Európai Bizottságnak is jóvá kell majd hagynia, azonban erős a gyanú, hogy a bizottság nem meri majd elmarasztalni az összes tagországot, hiszen szinte mindenki odázni vagy kerülni igyekszik a józan vállalásokat. Így előállhat az a szomorú helyzet, hogy a rendszer nem éri el célját, és az EU-ban nem mérséklődik az üvegházhatású gázkibocsátás.
Az ipar megnyerte a csatát
Március 31-ig kellett volna a tagországoknak benyújtaniuk kiosztási tervüket, azonban ezt az országok kétharmada nem tette meg a határidő lejártáig. Margot Wallström, az EU környezetvédelmi főbiztosa mindenesetre még derülátó. A környezetvédő szervezetek szerint azonban a brit kiosztási terven kívül az eddig napvilágot látott tervek is nagyon magasan húzták meg a plafonértékeket, azaz nem serkentenek csökkentésre. Mindez nem meglepő persze, hiszen már régóta köztudott, hogy például a dánok és a hollandok a csökkentések végrehajtását kibocsátási egységek vásárlásával, illetve az úgynevezett rugalmas mechanizmusok igénybevételével kívánják elérni. A rugalmas mechanizmusok közé tartoznak például azok a fejlődő országokban végrehajtott beruházások is, amelyek környezetvédelmi szempontból kétségeket ébresztenek. Ha például a holland állam felújít egy magyar erőművet, amely ezentúl kevésbé szennyezi a levegőt, akkor ennek az értéke a holland kibocsátást csökkenti papíron.
A többé-kevésbé előremutató brit kiosztási terv ellen már most hatalmas erővel lobbiznak az ipar képviselői (lásd a vegyipart képviselő CIA-t), és arra panaszkodnak, hogy ha más országok engedékenyebbek lesznek az egységek kiosztásánál, akkor nekik jelentősen romlani fog a versenyképességük. Tanulságos a német példa is, ahol a környezetvédelmi és a gazdasági minisztérium feszült egymásnak. Egész Európa rájuk figyelt, ugyanis Németországban vannak – az ország gazdasági súlyának megfelelően – a legjelentősebb üvegházhatású gázkibocsátó üzemek (2600 üzem, míg Magyarországon csupán mintegy 150). A harcból egyértelműen a gazdasági tárca került ki győztesen, ami azt is mutatja, hogy még Németországban sincs jelenleg egységes akarat az éghajlatvédelem erősítésére. A német kiosztási terv akár újabb szénerőművek építését is megengedi.
Ezeknek a fejleményeknek az ismeretében kimondhatjuk, hogy a kibocsátási jogok kereskedelme az első megpróbáltatást nagyon nagy vérveszteséggel állta csak ki. A kiosztási tervek nem sarkallnak csökkentésekre, így nem várható nagy érdeklődés az egységekkel történő kereskedés iránt sem.
Az eddigi magas plafonok miatt várhatóan az eladó kibocsátási egységekből túlkínálat lesz, azaz az árak csökkennek. Ezt előre jelzi, hogy a német kiosztási terv megjelenésekor az egységek árai lezuhantak. Elvileg azonban Magyarországnak is az lenne az érdeke, hogy minél magasabbak legyenek a kibocsátási egységek piaci árai, hiszen Magyarország 6 százalékos kibocsátás-csökkentést vállalt, amit gyakorlatilag a rendszerváltás után az ipar összeomlásával teljesített is, így nettó eladóként fog a kereskedelemben részt venni.
A csatlakozó országoknak májusig kell elkészíteniük a kiosztási terveiket. Itthon a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium, valamint a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM) olyan "rohamtempóban" dolgozik az ügyön, hogy a határidő lejárta előtt két héttel még semmilyen eredmény sem látott napvilágot (talán őszre elkészülnek vele). Várhatóan a GKM nyomására messzemenően érvényesíteni fogják a hazai ipar és az energiaszektor érdekeit, azaz igen nagylelkű kiosztás várható. A GKM az elmúlt hetekben küldte szét az érintett cégeknek azt a levelet, amelyben a kiosztási terv kialakításáról kikéri a cégek véleményét. A tervnek tartalmazni kell majd egyebek mellett azt is, hogy a kormány milyen intézkedést kíván hozni annak érdekében, hogy a közlekedési, a lakossági, a mezőgazdasági eredetű kibocsátások mérséklődjenek. Tehát elvileg nem csak az ipar van terítéken.
Az európai fejlemények láttán már csak Brüsszel keménykezűségében reménykedhetünk, hiszen az Európai Bizottság még fordíthat a dolgokon. Ezt minden igyekezetükkel szorgalmazzák a környezetvédő civil szervezetek is.

Szabó Zoltán


JELES NAPOK
 Augusztus 01.
   A szoptatás világnapja
 Augusztus 09.
   Állatkertek napja
 Augusztus 09.
   A bennszülött népek világnapja
 Augusztus 20.
   1989-ben e napon gyilkolták meg elefántcsont-csempészek George Adamsont, Joy Adamson munkatársát és férjét
 Augusztus 06.
   Hirosima-Nagaszaki emléknap
 
© Leveg? Munkacsoport 1991-2006. — Villámposta: szerkeszto@lelegzet.hu
A Lélegzetben megjelent írások és képek egyeztetés után, a forrás és a szerző feltüntetésével közölhet?k más kiadványokban.