A jégkorszak, az özönvíz, az időszakos felmelegedések és lehűlések, árvizek és más emberi életet veszélyeztető természeti változásokra az emberiség egy része megtalálta a megfelelő választ.

A különféle tudományterületek képviselői (közgazdászok, politikusok, demográfusok, orvosok, szociológusok, jövőkutatók, meteorológusok, környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek ) által készített előrejelzések szerint újabb jelentős kihívásokra – többek között nyáron az aszályra, a kánikulára és az erősödő napsugárzásra – kell megtalálnunk a választ. Az eddigi próbálkozások azonban nem eredményezték a potenciális veszélyekhez igazodó és azok súlyának megfelelő válaszlépések sürgető elfogadását a társadalomban.

Akikkel interjút készítettem a napozás körülményeiről – az egyéni szinten megjelenő rugalmasságot keresve – általában ismerték a szakemberek által megfogalmazott tanácsokat. Mindegyikük arról számolt be, hogy sokan ezek figyelembevétele nélkül dolgoznak vagy pihennek a napon.

A társadalom harmonikus működésének elengedhetetlen feltétele, hogy az egyéni szabadságot a közösség érdekében társadalmi kontroll-mechanizmusok szabályozzák. Mivel ezek a szabályozók a fejlett országokban meggyengültek, ezért az életet veszélyeztető szokásokat sem lehet megfelelő mértékben korlátozni. A modern és „szabad” társadalmak sajátos tapasztalata, hogy az egyéni szabadság mértékének megnövekedése a rugalmas és hatékony társadalmi válasz megfogalmazásának és kivitelezésének akadályává vált. Ennek a társadalmi paradoxonnak figyelemreméltó megnyilvánulása a most folyó labdarugó Európa-bajnokság egyik híre. A gazdag és híres focisták szabadidős tevékenységét erőteljesen korlátozták a vezetők az egészségük megóvása érdekében. A Portugáliában zajló futball EB-n az egyik csapat vezetői – a nyár új veszélyei miatt – nem engedték ki a játékosokat napközben a szabadba. (Ez jelzi a helyzet súlyosságát is!)

Akik a sztároknál szabadabban élnek, azokra nem vigyáznak ennyire. Ők legfeljebb magukra vigyázhatnak. Egy láthatatlan és érzékelhetetlen veszéllyel szemben az önkontroll alkalmazása sokkal nehezebb feladat, ezért a „Vigyázzunk magunkra„ gondolat csak lassan terjed a nyaralók és a napon dolgozók között.

„Olyan vörösek lesznek, mint a rák” – mesélte el élményét egy olasz tengerparton nyaraló hölgy a turisták napozási szokásait ismertetve. A strandokon, tengerpartokon veszélyekre utaló felhívásokat és az alkalmazható óvintézkedésről szóló tájékoztatókat egyik megkérdezett turista sem látott. (Se Magyarországon, se külföldön.) Néhány utazási iroda programfüzeteit átnézve – amelyek pedig részletesen ismertetik a helyi szokásokat és a kellemes nyaraláshoz szükséges információkat – nem találtunk ilyen tájékoztatásokat.

„Mindenki a maga bőrét viszi vásárra” – fogalmazta meg véleményét az Adriai-tengeren vitorlázó ötven éves hajóskapitány. De ebben a véleményben – amelyben elsősorban a megnyilvánuló tehetetlenség is érződik – rejtve marad az, hogy az egyénileg vállalt kockázatok következményeit a közösség is viseli. Egy újabb társadalmi paradoxonra mutathatunk rá: az ingyenes és a gyógyulás reményét ígérő egészségügyi ellátás vitathatatlan kedvező hatásai mellett egészségünk védelmének elhanyagolására is ösztönöz. „Miért vigyázzak magamra, meggyógyítanak úgyis.”

Az „egyéni válaszokban” megfigyelhető sokszínűséget tapasztalhatjuk a „társadalmi válaszokat” tanulmányozva. A társadalmi rugalmasság növekedésének az eddigi tapasztalatok alapján meglehetősen rosszak az esélyei. Még Franciaországban és Ausztráliában is. Pedig a tavaly nyáron bekövetkezett katasztrófa, illetve megbetegedések számának növekedése miatt már országos szintű intézkedéseket hoztak a nyár kockázatainak csökkentésére. Franciaországban tavaly nyáron a kánikula következtében két hét alatt 15 ezer ember vesztette életét. Ezért dolgozták ki itt az első „Kánikula tervet” az újabb esetleg bekövetkező kánikula ártalmas hatásainak elkerülése érdekében. Ausztráliában az erős napsugárzás következtében évek óta növekszik a bőrdaganatos betegek száma. Ezért itt már az óvodától az egyetemi oktatásig a tanítás részévé vált az egészség védelmének új módja, és az orvosok figyelme kiterjed betegeik bőrének vizsgálatára is. Nem tettek azonban olyan lépéseket, amelyek az aktuális veszélyek elhárításán túl a kiváltó okok megváltoztatását céloznák meg.

Az egészségügyben jól ismert, hogy a betegek többsége a nyilvánvaló egészségkárosító hatású és életveszélyes szokásáról nem tud lemondani. (Azaz egyéni szinten is alacsony szintű a rugalmasság.) Az érszűkületes betegeket kezelő orvosok tapasztalatai szerint – a részletesen elmondott tájékoztatás és már a saját életükben tapasztalt fájdalmas következmények ellenére – a betegeknek töredéke (5–10 százaléka) képes az élete megmentése érdekében rugalmasan válaszolni az új helyzetre, azaz megváltoztatni egészségére ártalmas szokásait, például lemondani a dohányzásról. Az ilyen betegek néhány éven belül meghalnak.

De kik azok, akik legyengült állapotukban képesek voltak olyan erőket mozgósítani, amely ehhez a rugalmassághoz szükséges? Ezek az emberek általában támaszkodhattak családjuk, barátaik segítségére, és volt céljuk, ami elég erős motivációt jelentett számukra a változtatáshoz, a több évtizedes káros szokások elhagyásához.

De milyen cél motiválhat egy társadalmat hasonló lépések megtételére? Ez egy olyan alapvető kérdés, amelynek megválaszolása a társadalmi rugalmasság növelésének és a társadalmi kontroll-mechanizmusok újbóli megerősödésének nélkülözhetetlen feltétele. Következésképpen az éghajlatváltozás a modern társadalmak alapvető céljainak elhibázott voltára és új, emberi létünkhöz jobban igazodó és a természeti törvényeket is figyelembe vevő célok megtalálásának szükségszerűségére hívja fel a figyelmünket.