Bükkösdön kétszer is népszavazást tartottak egy tervezett cementgyár ügyében. A lakosság többsége mindkét alkalommal elvetette azt az ötletet, hogy egy kijelölt tájvédelmi körzet közvetlen szomszédságába a helyi mészkőbánya hétszeresre növelt kitermelésével cementgyárat építsenek. Korábban a cementgyár ellen mintegy hétszáz aláírás gyűlt össze, ez azonban nem győzte meg a polgármestert és a képviselőtestületet.

Mondhatnánk, kopasznak is hajmeresztő a gondolat, hogy egy értékes természeti területen egyik napról a másikra felépítsenek egy cementgyárat. Az erdők letarolása után évente egy millió tonna mészkövet akarnak kibányászni, és abból különböző adalékok hozzáadásával mintegy nyolcszázezer tonna cementet gyártanának. Ennek nagy részét teherautókra rakva, végigszáguldanának kilenc békés kisközségen egészen a 6-os útig, ahonnan már játszi könnyedséggel elszállítják – a beruházó tervei szerint – részben exportra, illetve a beruházó saját felhasználására.

A Mecseket és a Zselicséget összekötő ökológiai folyosó a cementsilók melletti szakaszon mindössze 20 méter keskeny sávra zsugorodna össze. A magas fűben a kemencék, őrlőgépek, rakodó teherautók muzsikája mellett zavartalanul sétálgathatnak az állatok egyik helyről a másikra. (A hatástanulmány külön felhívja a figyelmet, hogy nem szabad a sávot kultúrtájjá varázsolni, legfeljebb évente egyszer lekaszálni.)

A magas beruházási költségek miatt évi 300 munkanappal, kettő, illetve három műszakkal számolnak. A hatástanulmány szerint a cementgyár a maga kilencven méteres főkéményével, manipuláló csarnokaival, silóival, anyagdeponiáival és a közvetlen szomszédságában egyre terjeszkedő kőbányával nem jelent gondot, mint ahogy a porártalom és a mikroklímára gyakorolt hatás sem lesz a határértéknél nagyobb mértékű. A technológia is minden EU követelményt ki fog elégíteni. (Vadonatúj gyárnál, legalábbis a tervek szintjén, ez a beruházónak is jól felfogott érdeke.)

A hatástanulmány zöld véleményezői jogi fogódzókat kerestek, amelyekkel az engedély megtagadását el lehetne érni, mivel az alábbiakhoz hasonló észérvekkel ma nem lehet az engedélyek megtagadását elérni.

1. Nem a hegyek elhordása az ott élők érdeke, nem abból kellene a betevőjüket megkeresni. ( A – csak súlyos kompenzáció mellett visszavonható – bányászati engedélyeket kívánjuk unokáinkra hagyni örökül?)
2. Magyarországon a jelenlegi cementgyártási kapacitás messze nincs kihasználva. Ráadásul a határmenti körzetben két régebbi cementgyár is található.
3. Bükkösd közelében van Orfű, Abaliget, amelyek évtizedek óta kedvelt üdülőterületek. Ha a környék turizmusa tovább fejlődik, megélhetést ez is fog adni, tájsebek, zaj és óriási teherautó forgalom nélkül.
4. A levegőbe bocsátott üvegházhatású gázok megtakarítása jobb üzlet, mint évtizedekre elígérni a kibocsátási jogokat a cementgyárnak. Egységnyi GDP-t ma még jóval nagyobb energiafogyasztással állítunk elő, mint odaát. Miért jó nekünk, hogy ezt a mutatót tovább rontjuk egy alacsony hozzáadott értékű tevékenység engedélyezésével?

Magyarországon alacsony és differenciálatlan a földvédelmi járulék, a bányajáradék, enyhék a bányászatra vonatkozó előírások. Nincs tehát fedezet a rendkívül nagy környezeti károkkal járó tevékenység társadalmi kárainak megtérülésére. A múlt század utolsó évtizedeiben világossá vált, hogy a szabályozatlan piacgazdaság számos problémát, így a környezet védelmét sem képes kezelni. Egy cementgyár nem egy aprócska rutinbefektetés, nem a helyi engedélyező hatóságok magánügye. Világos adó- és gazdaságpolitikai üzenetek formájában kellene a befektetni szándékozókkal közölni, hogy Magyarország milyen szerkezetű gazdaságot szeretne kialakítani.

Tisztelet az ott élőknek és a környék községeiben lakóknak, akik több mint egy éven keresztül szervezkedtek, tiltakoztak az ötlet ellen, rengeteg időt, pénzt, fáradságot és idegeskedést nem kímélve. Rajtuk kívül több országos zöld szervezet is foglalkozik az üggyel, szakvéleményeket készítenek, többször leutaznak a megyébe, és igyekeznek jogilag is használható érveket találni a terv meghiúsítására. A sajtó is rendszeresen tudósít a „mérkőzésről”. Azt a sok energiát, amely a kistérségben a tiltakozásra ment el, a térség jövőjének megfogalmazására, pályázásra, továbbtanulásra lehetett volna fordítani. Korábban erre alakultak a térség civil szervezetei. Most ismét ehhez gyűjtenek erőt. Nyugodtak azonban még mindig nem lehetnek. A bányabővítési kérelmet a tulajdonosok nem vonták vissza. Ilyen bizonytalan légkörben azonban aligha fognak olyan befektetők jelentkezni, akik a kiváló természeti adottságokat értékelik. A helybeli alulfoglalkoztatottak, a rendszerváltás vesztesei pedig joggal fogják úgy érezni, hogy két szék között ismét a padlóra estek.