kapcsolatlélegzetnyi hírlevélgyorskeresés
Loading
Készül a Második Nemzeti Fejlesztési Terv
Fényes jövőkép, homályos valóság


Magyarország 2007 és 2013 között a GDP 4 százalékának megfelelő 24,6 milliárd euró összegű fejlesztési támogatást kaphat az Európai Unió felzárkóztatási politikájának keretében. Ez egészül ki az önrésszel, a hazai közpénzekkel és a magántőke szerepvállalásával, amely további egyharmad rész. Mindez összesen mintegy 12–15 ezer milliárd forintot tesz ki. A Második Nemzeti Fejlesztési Tervben (NFT II) foglalja össze a kormány, hogy ezt a hatalmas összeget az elkövetkező hat évben mire szándékozik költeni. Az NFT II fő céljairól 2005. február elején döntenek.
Vannak ugyan az európai közösségen belül általános célok és a közös piacot védő szabályok, az EU azonban csak korlátozottan szól bele abba, hogy az egyes országok mire költik a pénzt. Elsősorban arra figyelnek, hogy a programban vállaltakat betartsák, és attól csak kivételes esetben térjenek el. Emiatt most különösen nagy a felelőssége a környezetileg és szociálisan érzékeny szakértőknek, érdekvédőknek, hiszen ma a fenntarthatóságot inkább csak emlegetik, ritkán érvényesítik. A döntések jórészt a rövidtávú gazdasági (csoport)érdekeket szolgálják, tekintet nélkül a hátrányos társadalmi hatásokra és költségekre.
Tanulságok
Az eddigi uniós támogatás – beleértve a jelenlegi, 2003–2006 között érvényes NFT I összegét is – viszonylag kevés volt. Komoly átalakító hatásokra még akkor sem számíthattunk volna, ha a programban hangsúlyosabban jelentek volna meg olyan súlyos megoldandó problémák, mint például a társadalmi mobilitás hiánya, az alacsony gyermekvállalási kedv, a térségi és társadalmi egyenlőtlenségek. Tanulságok azonban így is vannak.
Az NFT I mentén létrejövő fejlesztések, elsősorban a nagy infrastrukturális beruházások az elmúlt tizenöt évben nem mérsékelték a társadalmi egyenlőtlenségeket. A társadalom alsó harmada, egyes hátrányos helyzetű csoportok (fogyatékkal élők, gyerekek, nyugdíjasok, képzetlenek, tartósan munkanélküliek) helyzete romlott az évek folyamán. A szolidaritás mértékét és a döntéseket is minősíti, hogy a fejlesztések, támogatások – bármi is volt az eredeti cél – mindig a társadalom jobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező „felső felének” kedveztek.
Nincs egyetértés a szakemberek körében. Különböző következtetéseket vonunk le például az NFT I viszonylagos hatástalanságából. Az egyik régiós ügynökség szerint az NFT II-ben célszerű lenne a programokat még jobban koncentrálni, és egy-egy nagyprojekttel „látványos” eredményt produkálni. Ezzel szemben azt mondanám, hogy az eredményeket nem a fejlesztési terveknek, hanem a társadalomnak és a vállalkozásoknak kell produkálniuk, és ehhez csak egy eszköz lehet az NFT. Nem tartanám például „látványos” eredménynek, ha egy térségben sikerülne a szennyvizeket 100 százalékban megtisztítani. Ez inkább a Guinness Rekordok Könyvébe való, különösen, ha közben nem csökken számottevően a lakosság halmozottan hátrányos 20–25 százalékának munkanélkülisége, és e réteg gyermekei továbbra sem szereznek piacképes szakmát.
A következő nyolc-tíz év alatt reményeink szerint gyorsabb szemléletváltás következik be, és jó lenne, ha ez az összegek másfajta elosztásában is tükröződne. Tanulhatunk az EU gyakorlatából, ahol a hangzatos óhajokhoz mérhető célértékeket határoznak meg, nem pedig „egyedül helyes” beavatkozásokat favorizálnak, amelyek az óhajoknak gyakran ellentmondanak.

Baráth Etele, az európai ügyekért felelős miniszter a Gazdasági Rádiónak az Európa Tervvel kapcsolatban adott nyilatkozatában elismerte, hogy a civil szervezetek korlátozott mozgástérrel rendelkeznek a fejlesztéspolitikai célok és források meghatározásánál (Budapesti Reggel, 2005. január 4.). Mi azt érezzük, hogy egyrészt rengeteget emészt fel az időnkből a különféle országos, regionális, ágazati találkozókon, helyzetértékeléseken, programalkotásokon és ötleteléseken való részvétel és a sok száz oldalas, jórészt reklámízű címszavak, általánosságok, elemzések elolvasása. Másrészt nem világos ezeknek a fórumoknak a tényleges célja, illetve az ott elhangzottak további sorsa. Lesz-e valamilyen hatásuk a „hivatalos” programalkotásra? A konkrét központi projekteket, elosztási arányokat vizsgálják-e abból a szempontból, hogy valóban optimálisan szolgálják az említett hangzatos célok elérését?
Párhuzamosan gőzerővel folyik a hivatalokban a 2007 és 2013 közötti időszakra vonatkozó, mintegy 10–12 ezer milliárd forint fejlesztési támogatás elosztása, a kormányzati tervezet kidolgozása, amelyről csak információ töredékek szivárognak ki. Egyes központi nagyberuházásokról például már januárban döntést kívánnak hozni.
Értesüléseink szerint némelyik régióban a civil szervezetek bevonásával példás egyeztetés folyik a megvalósítani kívánt helyi programokról. (A zöld szervezetek részvételét az ágazati és területi programok kidolgozásában és ellenőrzésében a Magyar Természetvédők Szövetsége koordinálja. – a szerk.) A problémát inkább az jelenti, hogy máig nem lehet tudni, vajon a decentralizált, régiós vagy az ágazatok közötti, centralizált forráseloszlás lesz az NFT II-re jellemző. Milyen jogosítványokat kapnak a regionális tanácsok? Vannak azonban olyan régiók is, ahol nincs meg a közös akarat (vagy a szakértelem) a hosszú távon életképes projektek kidolgozásához. Ilyen helyzetekben az ágazatok erősítése, illetve a nagyszámú, a kis- és középvállalkozások számára könnyebben hozzáférhető pályázati lehetőség a hatékonyabb módja a forrásfelhasználásnak.
Véleményünk szerint az időszak viszonylagos rövidsége miatt vállalni kellene a konfrontációt, érdeksérelmet is okozó prioritásokat, különben köszönőviszony sem lesz a projektek és a beígért paradicsomi állapot között.
Tisztázásra vár

Mindenekelőtt néhány gyakran használt, ám különbözőképpen értelmezett fogalom tisztázása szükséges. Vajon ugyanazt értjük-e mindannyian fenntartható fejlődés, versenyképesség, életminőség, esélyegyenlőség alatt? A nyilatkozatokból világosan kiderül, hogy ma ez egyáltalán nincs így. (Nem mentegetőzésképpen említjük, de az EU-ban is folyamatosan vitatkoznak e fogalmak értelmezésén a különféle érdekszövetségek.)
Elengedhetetlenek a jól kiválasztott prioritások, hogy egészségesebb arányok alakuljanak ki az egyes ágazatok, régiók, társadalmi csoportok fejlődési ütemében. Törvényszerű-e, hogy hazánkra továbbra is az alacsonyabb hozzáadott értékű termékek, rossz energiahatékonysági mutatók, pazarló nyersanyaghasználat, nagy regionális különbségek és még nagyobb jövedelemegyenlőtlenségek, a vesztes társadalmi rétegek mobilitásának hiánya legyen jellemző? Meg akarjuk-e őrizni a biológiai sokféleségünket? Élünk-e a kedvező mezőgazdasági adottságainkkal?
Az EU nem írja elő, hogy milyen mutatókat (indikátorokat) használjunk a programok értékelésénél. Ahhoz azonban ragaszkodik, hogy ezek a mutatók egyértelműek, mérhetők és számonkérhetőek legyenek. Ha például az egészségügyi infrastruktúra projekteknél a kimeszelt helyiségek mennyiségét írjuk elő, akkor a program ellenőrzésénél stimmelni kell a vállalt és teljesített négyzetmétereknek. A lebonyolítók szempontjából az ilyen könnyen ellenőrizhető mutatók lennének ideálisak, de nem biztos, hogy ettől például a népegészségügyi adataink javulnának.
Gondolkozzunk kicsiben

Kétséges, hogy a térségek felzárkózása attól függ, hogy hány perc alatt érhető el egy községből a legközelebbi autópálya. Sokkal fontosabb lenne a kistérségi központ, a legközelebbi város, megyeszékhely, munkahely elérhetőségének minősége (például a tömegközlekedési járatsűrűség). A felzárkóztatásnak azonban olyan egyszerűbben mérhető mutatói is lehetnének, hogy hányan tudnak idegen nyelveket a térségben, és eljutott-e valamennyi 18. életévét betöltött fiatal külföldre? Az sem biztos, hogy vidéken a háztartásokat kell támogatni internettel, hatékonyabb lenne a teleházakat, könyvtárat, kultúrházat vonzóvá tenni a lakosság különböző korosztályai számára. (Importált berendezések helyett egy-egy jó közösségfejlesztő bérét, a falugazda hálózat, klubok működési feltételeit kellene biztosítani hosszú távon. Kétségtelen, hogy mindezek az elsőnél többe kerülnének. )
Hasonlóan kétségeink vannak afelől, hogy az EU-ban kedvelt férfi-nő arány kimutatása egy-egy projekt esetében valódi esélyegyenlőségi mutató. Sokkal jobban segítené az esélyegyenlőséget, ha sikerülne megszüntetni például az óvodák, a napközik, a nyári táborok, az erdei iskolák, vagy a tömegsport színvonalának regionális különbségeit, és a nőket képessé tennék arra, hogy eligazodjanak a világ dolgaiban, vagyis az alapvető egészségügyi, háztartási, jogi és pénzügyi kérdésekben. Egyébként sem szerencsés átvenni az EU „férfiak és nők esélyegyenlősége” fogalmát. Nálunk jóval árnyaltabb differenciálást kívánna a fogyatékkal élők, az alulképzettek, a tartósan munkanélküliek, a mobilitásra képtelen szegény családok, az alkoholisták, és a gyermeküket egyedül nevelők társadalmi problémája.
A gazdaság szerkezetátalakításának felgyorsításához előnyben kellene részesíteni a nagyobb hozzáadott értéket jelentő, innovatív, az energia- és nyersanyagtakarékos, élőmunkaigényes illetve a helyi lehetőségeket optimálisan hasznosító projekteket. Az EU-ban meghirdetett cél a termelés „dematerializálása”, vagyis áttérés a kevesebb anyagot, energiát igénylő termékekre, szolgáltatásokra. Magyarországnak tehát önállóan kell döntenie, melyik utat választja a következő 10 évben. Folytatja a növekedést hajszoló támogatási rendszert, vagy fenntarthatóan, nagyobb hozzáadott értékkel, több szellemi termék, fejlesztés révén akar előbbre jutni.
Az NFT I tapasztalatai alapján a jövőben sokkal szigorúbban kellene vizsgálni a foglalkoztatási mutatókat. Több szakember bírálta a nagy infrastruktúra projekteket éppen azért, mert kevés embernek adnak munkát. Ugyanakkor a lakhatási költségeket irreálisan megnöveli a nemegyszer rosszul választott, költséges infrastruktúra üzemelése. Legalább azt várjuk az új pályázati kiírásoktól, hogy a helyi, kisléptékű megoldásokra (helyi szennyvíztisztítás, családi napkollektorok, energiatakarékos felújítások, helyi biomassza feldolgozó berendezések) a nagyobb projektekkel azonos arányú támogatás jusson. Ez helyenként pozitív diszkriminációt, a pályázati rendszer intézményi hátterének kibővítését feltételezi.
Szeretnénk, ha egyszerűsödnének a pályázati feltételek, hogy minél többen tudjanak pályázni. Az egyszerűsítésre azért is szükség van, mert máskülönben – a működési költségek és a hosszú átfutási idők miatt – a pályázóknak és a hazai, illetve EU-beli értékelőknek csak nagyösszegű projektek esetén éri meg a ráfordítás. Ha túlságosan „arisztokratikus” lesz a program, és a nagy fizikai infrastruktúra, illetve magas megpályázható összegek fognak dominálni, akkor a végén a „versenyképesség”, a „felzárkózás” továbbra is csak egy kisebbségre lesz jellemző, nem az ország egészére. Az adatok nyilvánosságával biztosítható a korrupció visszaszorulása.
A közlekedésfejlesztésben még mindig a közútfejlesztésnek csinálják a legnagyobb reklámot, és a vasút, illetve a közösségi közlekedés különféle módozatai csak az óhajok között szerepelnek. Például az M9 jelű tervezett autópályaépítés kapcsán a vasi televízióban a következő érvelés hangzott el (2004. 12. 30.): „Magyarország későn ébredt fel, a külföldi tőke a szlovák iparba áramlott, második vonalban van azonban lehetőségünk legalább a beszállításra, ha ez az autópálya elkészül.” Elég komoly önbizalomhiányról és az ok-okozati összefüggések félreértéséről tanúskodik ez az indoklás. Nem kellene inkább az adórendszerünk, szakképzésünk, demográfiai mutatóink és a kutatás-fejlesztés táján keresni az elmaradásunk okait és a megoldási lehetőségeket?
A nagyprojektek hátrányos hatása tanulmányozható Görögország és Spanyolország esetében. Mindkét ország hatalmas összegeket kapott az EU-tól, amelyeket elsősorban úthálózat fejlesztésre, óriási öntözőrendszerekre és egyéb koncentrált projektekre költöttek. Írország és Finnország kutatásra és fejlesztésre, oktatásra költött először, Ausztria energiatakarékosságra, turizmusra, ökogazdálkodásra. Ma mindhárom ország tartósan az élbolyban halad.
Az NFT II hatékonysága függ a szabályozási környezettől. Nem véletlenül aggódott a német igazságügyi miniszterasszony tavaly év eleji magyarországi látogatásakor azért, hogy a több tízezer EU szabályozóelem kötelező átvétele nemcsak költséges, hanem a csatlakozó országok számára egyéb veszélyeket is rejt. Hosszú, nyugodt évek, sőt évtizedek kellenek ahhoz, hogy a jogszabályok összecsiszolódjanak és beépüljenek a lakosság tudatába. Mindezt az előnyt adtuk fel a feltétlen jogharmonizációval. Most tehát csak azt tehetjük, hogy a szabályozást nagy körültekintéssel, az összes érintett véleményének kikérése és a (törvényekben előírt) hatásvizsgálatok elvégzése mellett betartjuk.
A környező országokhoz hasonlóan Magyarországon is tervezik az adórendszer reformját. Reméljük, hogy a skandináv országok zöld államháztartási reformjainak kedvező tapasztalatait és az ez irányú hazai kutatásokat is felhasználják majd az öko-szociális piacgazdaság mielőbbi megvalósítása érdekében. A lakossági gázár például továbbra is kedvezményes áfa-körbe tartozik, és a fogyasztót nem terheli az energiaadó sem. Ugyanakkor az energiatakarékos és a megújulókat hasznosító berendezéseket 25 százalékos áfa sújtja, az élőmunkaigényes, anyagtakarékos felújításokat a sokat emlegetett igen magas bérterhekkel fékezik. Ehhez jön a képzési politikánk, amely hagyta, hogy a szakmunkásképzés társadalmi presztízse mélypontra süllyedjen.1

Az összes hivatalos programtervezet szorgalmazza a közigazgatás reformját. Ez véleményünk szerint nem járhat a költségvetési kiadások további csökkentésével, az állam „karcsúsításával”. Csak egy szolgáltató, magas színvonalú közigazgatás képes a piaci torzulásokat, a globalizáció káros hatásait ellensúlyozni, a törvénykövető állampolgári magatartást kikényszeríteni és a társadalmi kohéziót erősíteni.

1 A reformkorban Magyarországnak 15 millió lakosa volt, ebből mintegy 700 ezer nemesi származású és 120 ezer a céhbeli kézműves és iparos. Ez utóbbiak azonban csak akkor tehették le a mestervizsgát, ha előtte legalább egy évig – főképp Franciaországban vagy Németországban – tökéletesítették a szaktudásukat. (Nemeskürty István: Kis Magyar Művelődéstörténet, 5. kiadás) Vajon 2020-ben eléjük-e ismét ezt a szintet szakmunkásainknál?

Nemzeti Fejlesztési Terv
Az Európai Unió pénzügyi támogatási politikájának egyik alapelve a programozás, mely szerint a Közösség csak előzetesen kialakított, átfogó fejlesztési programokat finanszíroz. Ezért kellett elkészíteni a Nemzeti Fejlesztési Tervet, amely rögzíti azokat a területeket, melyek fejlesztéséhez Magyarország EU támogatást kíván igénybe venni. A pályázás során az egyes országoknak átgondolt pénzügyi tervvel és egyéb dokumentumokkal alátámasztott komplex projekteket kell készíteniük, hogy lehívhassák az Uniós támogatásokat.
A Nemzeti Fejlesztési Tervet (NFT) a Nemzeti Fejlesztési Hivatal szakértői állítják össze és küldik Brüsszelbe. Az NFT 5 darab Operatív Programon (OP) keresztül valósul meg: a Gazdasági Versenyképesség OP, a Környezetvédelem és Infrastruktúra OP, a Humánerőforrás-fejlesztés OP, az Agrár- és Vidékfejlesztés OP és a Regionális Fejlesztés OP. Az egyes OP-khoz kapcsolódó Program-kiegészítő Dokumentumok rögzítik, hogy az egyes programokat nyílt pályázati eljárással vagy központi programalkotással valósulnak meg. A vissza nem térítendő nyilvános pályázatokat önkormányzatok, vállalkozások, civil szervezetek számára írják ki az egyes tárcák. A központi programok egyes ágazatok támogatását irányozzák elő, amelyek kedvezményezettjeiről az illetékes minisztériumok döntenek.
A hét magyarországi régió területfejlesztési intézményei a Regionális Fejlesztési Tanácsok és az azok munkaszervezeteként szolgáló Regionális Fejlesztési Ügynökségek, amelyek az egyes térségeknek nyújtott támogatások helyi elosztását, prioritásait dönthetik el az önkormányzatokkal és esetenként a civil szervezetekkel egyeztetve.

Az egyes OP-k elérhetők a http://www.nfh.hu honlapon, illetve az azokat felügyelő egyes szaktárcák honlapjain.

Beliczay Erzsébet


JELES NAPOK
 Augusztus 01.
   A szoptatás világnapja
 Augusztus 09.
   Állatkertek napja
 Augusztus 09.
   A bennszülött népek világnapja
 Augusztus 20.
   1989-ben e napon gyilkolták meg elefántcsont-csempészek George Adamsont, Joy Adamson munkatársát és férjét
 Augusztus 06.
   Hirosima-Nagaszaki emléknap
 
© Leveg? Munkacsoport 1991-2006. — Villámposta: szerkeszto@lelegzet.hu
A Lélegzetben megjelent írások és képek egyeztetés után, a forrás és a szerző feltüntetésével közölhet?k más kiadványokban.