Az ökológiai lábnyom gondolata nyolc vagy kilenc éves koromban fogalmazódott meg bennem. Parasztfiú voltam Ontario déli részén – legalábbis volt egy családi farmunk anyai ágon. Vagy nyolc unokatestvéremmel együtt tulajdonképpen olcsó munkaerőként használtak bennünket a farmon. Mindez még a traktorok előtti időkben volt. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején még villanyáramunk sem volt. Egy csodálatos, meleg nyáron történt – 1952 vagy 1953 júliusában lehetett, amikor kilenc vagy tíz éves voltam –, hogy nagyanyám vidéki házának verandáján ültünk (úgy tizenhárman lehettünk) és ebédeltünk, miután egész délelőtt a földeken dolgoztunk. Egyszer csak lepillantottam a tányéromra, amely tele volt új, fiatal sárgarépával, kis krumplikkal, friss salátával, egyebekkel... és, hogy rövidre fogjam a történetet, rádöbbentem arra, hogy semmi olyan nem volt a tányéromon, aminek a termelésében ne lett volna nekem is személyes részem. Revelációszerű élmény volt. Annyira izgalomba hozott, hogy azt hiszem, az ebédemet sem tudtam megenni. Mindenesetre ez az élmény évekkel később is gyakran eszembe jutott – ez késztetett arra, hogy zoológiát és biológiát tanuljak az egyetemen. Így haladtam végig a populáció-ökológiában egészen a PhD fokozatomig. Úgyhogy nagyon mély gyökerei vannak annak, hogy a Földdel és a környezettel való kapcsolatunk iránt érdeklődöm.

Az egyetemi évek alatt mindvégig azt kerestem, amiről úgy véltem, hogy a legtermészetesebbnek kellene lennie – valami olyat, amit humánökológiának hívnak, ami az emberi lényeket, mint az élőlények egy faját tanulmányozza. De ilyet sehol nem találtam. Megdöbbentett, hogy a tudós ökológusok és az ökológiai szakma egyáltalán nem foglalkoznak az emberrel – teljesen az emberen kívüli fajokra összpontosítanak. Kudarccal végződött minden arra irányuló próbálkozásom, hogy olyan kurzust találjak az egyetemen, amely az embert az élőlények egy fajaként vizsgálja. Akkoriban még éppen csak a kezdetén jártunk annak, hogy környezeti tanulmányokról és hasonló dolgokról gondolkodjunk, de ez nem humánökológia, ez valójában hatásökológia.

A hetvenes években a Tervezési Intézetben kezdtem kidolgozni az ökológiai lábnyom elemzésének koncepcióját. Azóta továbbfejlesztettem, és öt évvel ezelőtt megjelent az erről szóló könyv is. Hat nyelvre fordították le, és a világ minden táján vásárolják. Jóleső érzéssel mondhatom, hogy a koncepció komoly hatást gyakorolt arra, ahogyan ma az emberek a fenntarthatóságról, az emberi eltartóképességről és hasonlókról gondolkodnak.

Tudomásul kell vennünk, hogy a fenntarthatóság vagy a fenntartható fejlődés kollektív vállalkozás. Fel kell ismernünk, hogy egyénileg ez nem valósítható meg. Nem használhatok például tömegközlekedést, ha ilyen nem áll rendelkezésre. Észre kell vennünk, hogy a megvalósítandó elvek nagy része a közjót, a közérdeket szolgálja. A fenntarthatóság egyértelműen a legfontosabb kérdés. Úgy gondolom, naivitás azt képzelni, hogy önmagában a piac működése képes a fenntarthatóságot biztosítani, különösen, ha belegondolunk abba, hogy a piac minden egyént – hogy a közgazdászok kifejezését használjam – önérdek által motivált, korlátlan anyagi igényekkel rendelkező, hasznosság-maximalizáló szereplőnek tekint. Nos, ha a bolygónkon mindenki így cselekszik, akkor biztos, hogy a teljes pusztulásba vezető úton járunk.

A gazdaság felemészti majd a Földet – és valójában már most is ez folyik... Nézzük csak meg a süllyedő talajvízszinteket, a csökkenő halállományokat, a letarolt erdőket és számos hasonló jelenséget. Már napjainkban is az a helyzet, hogy számos erőforrás fogyasztási üteme óriási mértékben meghaladja e források természetes termelődésének ütemét. Nem beszélve az üvegházhatású gázok felhalmozódásáról, a táplálékláncok méreganyagokkal való szennyezettségéről. Az említett jelenségek mind-mind azt jelzik, hogy már meghaladtuk ökológiai rendszereinknek asszimilációs képességét. Az anyaghasznosítási folyamat mindkét oldalán megsértjük a fenntarthatóság alapelveit: egyrészt azt, hogy nem fogyaszthatunk többet a gazdaságban, mint amit a természet előállít, másrészt azt, hogy nem juttathatunk több hulladékot a természetbe, mint amit a biofizikai folyamatok asszimilálni képesek.

A növekedés jelenlegi globális hajszolásának alapvető ellentmondása, hogy bizonyos jövedelemszint fölött a további növekedésből nem tudunk kimutatni semmilyen konkrét vagy egyéni hasznot. Ha megvizsgáljuk az ENSZ által használt szabványos emberi jóléti mutatókat – például a hosszú élettartamot, a műveltséget vagy a csecsemőhalandósági arányokat –, akkor azt látjuk, hogy ezek közül sok mutató az egy főre jutó GDP 7–8 ezer dolláros szintje körül éri el a csúcsértékét. E jövedelemszint fölött a mutatók teljesen változatlanok. Amennyiben a populáció egészségi állapotának jellemzésére elfogadjuk a tényleges mutatószámoknak ezt a kiválasztott csoportját, akkor valójában megkérdőjelezhető törekvés például fejenként 8 ezer dolláros jövedelemszintről 25 ezer vagy 35 ezer dollárra ugrani, mert nem nyerünk ezzel semmit a fenti mutatószámok szerint. Ráadásul az emberek szubjektív jólét-érzését tanulmányozó pszichológusok azt állapították meg, hogy a gazdagság nem szükségszerűen növeli az emberek boldogságát. Valójában a Föld legboldogabb emberei olyan helyeken élnek, mint például az indiai Kerala, ahol az egy főre jutó jövedelemszint legfeljebb hatvanad része az egyesült államokbeli jövedelemszintnek. Itt van tehát a nagy ellentmondás. Kimutatható, hogy bizonyos jövedelemszint fölött a jólét nem nő. Miért folytatjuk tehát ezt a féktelen versengést, ami nem szolgál mást, mint hogy a jövedelmi rangsor élén tartsuk magunkat?

Kanadában az emberek többet dolgoznak, mint korábban, pedig az ipari világ történelme során most először lenne lehetőség arra, hogy több szabadidőt biztosítsunk az embereknek – hogy több időt tölthessenek a családjukkal, és közösségeket alakíthassanak. De mivel belebonyolódtunk ebbe a globális küzdelembe – ebbe a versenybe, amivel piaci részesedést akarunk szerezni –, agyonhajszoljuk magunkat. Azt látjuk, hogy a munkahét egyre hosszabb. Nagyon kevés jele van annak, hogy ebből sok embernek származna nettó haszna. Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy megkérdőjelezzük az e modellek alapjául szolgáló morált. Nem lenne-e jobb annak lehetőségeit vizsgálni, hogyan alakítsuk át viselkedési mintáinkat? Valójában arról kellene gondolkodnunk, hogy mi az, ami az emberek jólétét szolgálja. Napjainkban a jövedelmek növeléséért cserébe feláldozzuk a korábban említett mutatók nagy részét – a biztonságos városokat, a biztonságérzést adó közösségeket, az egészséges környezetet –, tehát pontosan azokat a dolgokat, amelyek fokoznák az emberek jólétét. Ma akár azt is kijelenthetjük, hogy a növekedéssel több valódi gazdagságot teszünk tönkre, mint amennyit létrehozunk. Ha így áll a helyzet, akkor a növekedés olyanfajta gazdaságtalan üzlet, amelyben akkor is romlik az emberek életminősége, ha emelkedik a jövedelmük. Mi értelme ennek?

Mike Gismondi
Fordította: Jenei Zsolt

_________________________________________________________________