A hivatalos politika, a kormányok és a főáramú közgazdaságtan a klímaváltozást a legutóbbi időkig nem vette komolyan. A nemzetközi közösség környezettudatos elitje megpróbálta cselekvésre ösztönözni az egyes országokat (lásd például a Kiotói Jegyzőkönyvet!), de az nem hozott lényegesebb eredményt. A klímaváltozás tagadásában mindeddig élen járó Egyesült Államok úgy tartotta, hogy ez az állítólagos veszély nem más, mint az amerikai életformára és gazdagságra féltékeny nyugat-európai szocialisták összeesküvése. Ma viszont már – leszámítva az ellenintézkedések által leginkább érintett üzleti köröket (a fosszilis energiákra alapozó energiaszektort és nehézvegyipart, valamint a motorizáció lelkiismeretlen vámszedőit, az autógyártókat, autópálya építőket) – a klímaváltozás kockázata széles körben tudatosult, s a XXI. század embere kezdi megérteni, milyen óriási veszélyek is várnak rá.
Vajon miért van az, hogy ilyen lassan ismertük fel a veszélyeket? És nincs-e már túl késő, van-e még idő a cselekvésre? Mennyiben vált a folyamat „önjáróvá”, és mennyiben van még lehetőség a korrekcióra? Egyáltalán, mit kell tenni? Csökkenteni a fogyasztást? Átalakítani az energiakínálatot? Alkalmazkodhatunk-e a klímaváltozáshoz? Mibe fog mindez kerülni? És a kérdések kérdése: össze fog-e állni végre egy olyan nemzetközi koalíció, ahol a legnagyobb üvegházhatású gázkibocsátók megegyezésre jutnak és meghozzák a szükséges intézkedéseket? És milyen szerepe van mindebben Magyarországnak? Mennyiben leszünk a klímaváltozás kárvallottjai? Van-e a nemzetközi közösségtől független cselekvési lehetőségünk e téren? De megkérdezhetjük azt is: van-e az egyénnek szerepe, cselekvési lehetősége?
A Lélegzet olvasója minderről nyilvánvalóan sokkal többet tud, mint az átlagos olvasó. Azon kívül nincs is arra mód, hogy egy tematikus szám bevezetőjében bármelyik kérdést is részletesen kifejtsük. Ezért az alábbiakban csak néhány, általam fontosnak tartott kérdést emelek ki.

A természettudományos vonatkozások közül a legfontosabb az, hogy a klímaváltozás „önjáróvá” vált, és a felmelegedés most már beláthatatlan ideig antropogén hatás nélkül is folytatódik. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs mozgásterünk. Egyáltalán nem mindegy, hogy a század végére kettő vagy hat fok lesz a felmelegedés. (Érzékeltetésül: a legutolsó jégkorszakban 5-6 fokkal volt alacsonyabb az átlaghőmérséklet, mint most.) A természettudósok a 2-4 fok közötti sávban szeretnék megállítani a felmelegedést. (4 foknál ugyanis már igen súlyos károsodások következnek be az ökoszisztémákban, s a folyamat „elszabadul”, kontrollálhatatlanná válik.) Ehhez azonban az üvegházhatású gázok kibocsátását a század végére legalább 80 százalékkal (!) kellene csökkenteni. Tehát messze nem elegendő a jelenlegi szint stabilizálása, hogy a további emelkedésről ne is beszéljünk.
A legutóbbi időkig az a nézet uralkodott, hogy a klímaváltozás megelőzése olyan költséges lenne, hogy fölülmúlná a bekövetkező károkat, ezért nincs sok értelme a megelőzésnek. A tavaly októberi Stern-jelentés ezt megcáfolta: a klímaváltozás – beláthatatlan ideig – minden évben a világ nemzeti termékének 5-20 százalékával felérő károkat fog okozni. Ezzel szemben a megelőzéshez elegendő lenne minden évben a nemzeti termék 1 százalékát ráfordítani. (Ez egyenlő a világ évi reklámkiadásaival vagy egy világméretű járvány elleni védekezés költségeivel.)
Aligha van, aki James Lovelocknál jobban ismeri és érti az atmoszférában és a bioszférában lejátszódó folyamatokat és összefüggéseket. Ez a ma már idős angol tudós alkotta meg a Gaia-elméletet, amely a földi élet egészét, a bioszférát egyetlen, önszabályozásra és az életfeltételek optimalizálására képes sajátos élőlénynek tekinti. Lovelock a távolabbi jövőről apokaliptikus képet fest. Szerinte a klímaváltozás hatásában túltesz majd egy nukleáris világháborún is, s a század végén azt csak vagy egy fél milliárd, de legfeljebb egy milliárd ember éli túl. A kör­nyezetvédőket naív álmodozóknak tartja, akik még mindig azt hiszik, hogy a motorizáció visszaszorításával, a mértékletességre neveléssel, a dobd-el-termékek bojkottjával, szelektív hulladékgyűjtéssel, a fogyasztói szokások és életmód megváltoztatásával lehet eredményt elérni. Olyan ez – mondja – mintha hajónk motorja közvetlenül a Niagara zuhatagai előtt felmondaná a szolgálatot, s mi a motor megjavításával kezdenénk el bajlódni. Erre már nincs idő – és itt jön a meglepetés –, szerinte a világot csak a nukleáris energia masszív alkalmazása mentheti meg. Még mindig könnyebb kezelni a vele járó kockázatokat és elhelyezni a kiégett fűtőelemeket, véli, mint az évi 30 milliárd tonna szén-dioxidot közömbösíteni.
Lovelock atomenergiára vonatkozó nézetei azonban elhibázottnak tűnnek, s joggal állnak a környezetvédők támadásainak középpontjában. Az atomerőművek építése ugyanis rendkívül időigényes és drága. Ezért célszerűbbnek tűnik az energiahatékonyságra és -megtakarításra fordítani a rendelkezésre álló forrásokat. Ez tehát a követendő energiapolitika egyik vitatott kérdése: milyen súlya legyen a nukleáris energiának. Az Európai Bizottság idei energiapolitikai koncepciója is hajlamos annak pozitív megítélésére.
Mindazonáltal a Bizottság 2020-ra az üvegházhatású gázok 20 százalékos csökkentését javasolja, az energiahatékonyság 20 százalékos javítása és a megújuló energiák részarányának 20 százalékra történő emelése mellett. Az Európai Unió tehát változatlanul úttörő szerepet játszik a klímavédelemben, mind a célokat, mind az alkalmazott eszközöket (emissziókereskedelem) tekintve. De nyilvánvaló, hogy önmagában nem képes az áttörésre, hiszen a legnagyobb kibocsátó, az Egyesült Államok és az őt abszolút mennyiségben egy évtizeden belül leköröző Kína (valamint Japán, Ausztrália, India, Brazília stb.) mindeddig még a Kiotói Jegyzőkönyv által előírt minimális csökkentést sem voltak hajlandók teljesíteni. Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, 2020-ra Kína és India kibocsátása a kétszeresére fog nőni. Ha Nagy-Britannia összes erőművét azonnal leállítanák, 13 hónap elteltével a világ szén-dioxid kibocsátása ugyanannyi lenne Kína növekvő emissziója miatt. Ha Nagy-Britanniában teljesen megszűnne a széndioxid-kibocsátás, a világ két év múltán ugyanott tartana.
A közgazdaságtan ezt potyautas jelenségnek nevezi, amely elsősorban a ingyenes közjavak használatakor lép fel, s túlhasználatukhoz, pusztulásukhoz vezet. Kezdetben a potyázók jól járnak, hiszen nagyobb mértékben részesednek a közjószágból, mint a többiek (vagy ingyen jutnak a többiek erőfeszítéseinek eredményéhez), de az idő múltával már ők is nagyobb károkat kénytelenek elviselni, mint amekkora haszonhoz jutnak érdemtelenül. Lehet potyázni más országok terhére, a jövő generációk kárára. (Bibliai idézettel élve: az atyák ették meg a szőlőt, s fiak foga vásott belé.) Az intergenerációs potyautazás jelensége relativizálható, egy országon belül ugyanis a felhalmozott gazdagság átöröklődik, s ez tompítja majd a klímakatasztrófa hatásait.
A gazdag országok túlzott energiafelhasználása miatt keletkező tragédia túlnyomórészt a szegényeket sújtja majd. A legtöbbet a szubszaharai és más, sivatagosodó országok fognak szenvedni, s a hőség, a szárazság, az áradások kivédésére, tartalékolásra ők lesznek a legkevésbé képesek. A globális gazdaság ezeknek az országoknak nem hoz kölcsönös előnyöket, s a nemzetközi segélyezés szégyenletesen alacsony mértéke (nem éri el a gazdag országok nemzeti termékének 1 százalékát) sem segít rajtuk.

A tavaly novemberi, Nairobiban megtartott konferencián, melynek tárgya a kiotói egyezség meghosszabbítása volt, Amerika nem átallott azzal érvelni, hogy Kína és India nélkül ő sem vállal kötelezettséget (holott 20 tonna/fő feletti kibocsátása mellett Kínáé három, Indiáé egy, s még ha abszolút mennyiségben Kína utól is éri majd Amerikát, az egy főre jutó kibocsátása még mindig csak 1/3-a lesz). Kína, India és a feltörekvő országok az egy főre jutó magas amerikai értékekre tekintettel hallani sem akarnak a visszafogásról. Márpedig nemzetközi egyezmény nélkül a feladat megoldhatatlan: a kibocsátást csökkentők eredményeit tönkreteszik a „potyautasok”, akik áldozatok nélkül szeretnék élvezni a „karbonmentes” jövőt. Amerikában azonban az utóbbi hónapokban mintha megmozdult volna valami… Al Gore a klímaváltozás retteneteiről készült filmjével Oscar-díjat nyert. Az USA 12 tagállama három várossal és számtalan környezetvédő szervezettel együtt – az olajlobbik érdekeit képviselő Bush-adminisztrációval szemben – a Legfelsőbb Bírósághoz fordult, hogy az rendelettel korlátozza a széndioxid-kibocsátást. A beadványt további hat tagállam, két hőerőmű, egy téli üdülőhely, valamint papok és indián törzsek is támogatják.
Ne becsüljük le az egyéni cselekvésben rejlő lehetőségeket sem (még ha Love­lock azt felesleges időhúzásnak is tartja). Mostanában sok olyan nemzetközi civil szervezet alakult (Atmosfair, My Climate, 3C, Climate Care), amelyek öntevékenységre sarkallják a polgárokat. Tudatosítani kívánják életmódunk, fogyasztásunk számszerűsített környezeti hatásait, s jóvátételként faültetést, erdősítést javasolnak. Repülőjegyek váltásakor például felkínálják az utasnak azt a kötelezvényt, amelynek árából faültetéssel kivonják a légkörből a repülőút miatt bekerült szén-dioxid többletet. (Egyes gúnyos kritikák szerint ez annyit ér a klímaváltozás ellen, mintha a tengerszint emelkedését úgy akarnánk megakadályozni, hogy több vizet iszunk.) A digitális technikák e téren is szédületes lehetőségeket teremtenek. Ha sikerül megkötni a nemzetközi megállapodást, az országok között rögzített kibocsátási kvóták leosztása személyre szólóan is meg fog történni. Nem kell sokat várnunk, s tárcánkban a banki és a pontgyűjtő kártyák mellett már ott fog lapulni a karbonhitelkártya is. És ha repülőjegyet veszünk vagy tankolunk, pontszámunk vészesen apadni fog, s feltöltése nem lesz olcsó mulatság.
Hazánkban az egy főre jutó széndioxid-kibocsátás 5,8 tonna/fő. Ez kevesebb, mint a nyugat-európai 8 tonna körüli átlag, de magasabb, mint a 3,8 tonnás világátlag. Kis ország lévén úgy tűnik, hogy hozzájárulásunk a globális klímakatasztrófához jelentéktelen, s kötelezettségünk – ha egyáltalán van ilyen – csak erkölcsi. Mégis, dicstelen dolog lenne, ha az európai törekvések kerékkötőivé válnánk. Ráadásul a „szén-szegény” energiapolitika jelentős előmozdítója lehet az innovációnak, a modernizációnak és gazdasági fejlődésnek. Kár lenne e lehetőségeket kihagyni.