A 70-es évek elejének olajválságát követő gazdasági szerkezetváltás, energiaracionalizálás, amely sokak szerint csak az ipari forradalomhoz hasonlítható változásokat hozott Japánban és Nyugat-Európa számos országában, elakadt a vasfüggönynél. Mint a többi szocialista ország, mi is látszólag számolatlanul fogyasztottuk az energiát, folyattuk el a tiszta vizet anélkül, hogy ez kedvezően hatott volna életminőségünkre. Hiszen a szabályozhatatlan hőség miatt télen is nyitva tartott ablakok, a lyukas vezetékek, az osztrák sógorunkénál nagyobb mennyiségű anyagot tartalmazó gépeink ugyan kinek a javát is szolgálták volna?

Egységnyi bruttó hazai termék előállításához hatalmas mennyiségű energiát használtunk el, az egy főre jutó energiafogyasztásunk pedig a nyugati átlag alatt maradt. Ez utóbbi önmagában még nem lett volna baj, azonban valahol meg kellett fizetni mindannyiunknak az "olcsó" energiát. Senki sem akart magányos farkasként, saját érdekei ellenében szabályozószelepeket vásárolni, hatékonyabb hőszigetelést beépíteni, energiafaló technológiákat korszerűsíteni vagy a műszaki fejlesztésbe milliárdokat fektetni, hiszen ezzel csak versenyhátrányba került volna itthon és főként a KGST-piacokon.

E pazarlásnak látszólag ellentmondóan 1954-től - ugyan korszakonként eltérő mértékben - folyamatosan léteztek energiatakarékosságot ösztönző programok, különféle állami támogatások és hitelek. Energiaszolgáltató rendszereink, gépeink és berendezéseink azonban hatékonyságukban és egyéb jellemzőikben legalább 20-30%-kal - egyesek szerint ennél lényegesen nagyobb mértékben elmaradtak a világszínvonaltól.

1988-tól az állam abbahagyta az energiahatékonysági programok támogatását. Éveken át hitték a hangadó közgazdászok, hogy az új piaci viszonyok, a külföldi résztulajdon majd automatikusan vezetnek a technológiák fejlődéséhez, a termékek korszerűsödéséhez. Mindez, tudjuk, más területeken sem ment igazán végbe. Az 1995. januári nagyobb mértékű energiaár-emelés sem növelte érdemben a lakosság és az intézmények hajlandóságát az energiatakarékos megoldások választásának irányába. Ennek sokféle nyilvánvaló oka van. A termelőket az áremelés összességében alig befolyásolta, hiszen itt az emelés kismértékű volt, a legtöbb termékben az energiaköltség 5% körül van, és az egyéb költségek a termelői energiaárnál lényegesen gyorsabban nőttek. Az önkormányzatoknál a tulajdonviszonyok rendezetlensége és a költségek jelenlegi nyilvántartási rendszere sok helyen még mindig nem ösztönöz a megtakarításra.

A lakosságnál legtöbb esetben a tőkehiány jelent akadályt, vagy a műszaki adottságok - közös mérőórák, egycsöves fűtési rendszerek stb. -, amelyek nem tették lehetővé, hogy egyénileg bárki is érdekelt legyen a megtakarításban. Itt említenénk meg még az információhiányt. Laikusként érthetetlen például, hogy a már sokszor felmerült ún. címkézést, azaz azt, hogy a boltokban az új gépeken, berendezéseken feltüntessék az energiahatékonyságot, a mai napig nem vezették be. (Állítólag Magyarországon nem sikerült még egy objektív minősítési rendszert felállítani, várható azonban, hogy erre hamarosan sor kerül.) Elmaradt a termosztatikus fűtőtestszelepek beszerelése is, amellyel 1030%-os megtakarítás érhető el a fűtési rendszerben. Németország után mára kötelezővé tették beépítésüket Csehországban, Szlovákiában és Lengyelországban a kézi szerelvények helyére. (Nálunk még várat magára ennek az igen egyszerű hatékonyságnövelő eszköznek a kötelezővé tétele.)

A 21/1993. (IV. 9.) számú országgyűlési határozat alapján a témát koordináló Ipari és Kereskedelmi Minisztérium kidolgozta az Országos Energiatakarékossági és Energiahatékonyság-növekedést Elősegítő Koncepciót, amelyet az előző Kormány elfogadott. A háttéranyagban szerepelnek a fejlett tőkés országok elsősorban a Német Szövetségi Köztársaság és Japán - megvalósított energiatakarékossági programjai. Bár ezek az országok fejlett iparral rendelkeztek a teljeskörű piacgazdaság körülményei között, az energiaválság okozta gazdasági gondjaikat mégis állami beavatkozással, gazdasági szabályozórendszerük átalakításával (adó, hitelek, kedvezmények stb.), normatívák meghatározásával és az adott közgazdasági keretek között működtetett hatékony információs hálózattal oldották meg. Lényeges eleme volt e programoknak az innovációs folyamat, amelyben az alapkutatástól a piacfejlesztésig mindenféle tevékenységre támogatást nyújtottak.

Hazánkban az elmúlt években a termelés drasztikus visszaesésével párhuzamosan, de annál kisebb mértékben csökkent az energiafelhasználás. A spontán tartalékok kimerültek, de a szakemberek szerint tudatos beavatkozással reálisan még 20-28% energiamegtakarítás lenne elérhető a tőkebevonás mennyiségétől függően. Az energiaracionalizálásra fordított összegek átlagosan 3,5 év alatt megtérülnek. Emellett nem elhanyagolható az energiaimport csökkenésének a külkereskedelmi mérlegünkre gyakorolt kedvező hatása és környezetünk állapotának javulása sem. Továbbá az energiamegtakarítással összefüggő tevékenységek (építés-felújítás, közlekedés-szállítás rendszerének átalakítása, új információs hálózatok kiépülése, energiatakarékos berendezések, kiegészítő alkatrészek gyártása, hulladékok újrahasznosítása stb.) egyben új belföldi piacokat is jelenthetnek, illetve az ilyen jellegű tapasztalatokat, saját fejlesztésű termékeket a hasonló helyzetben levő szomszédos országokba is exportálhatnánk. E kedvező folyamatok elindításához azonban első lépésben tőkére, illetve állami garanciavállalásra lenne szükség.

A hazai gyakorlatban ma energiaracionalizálásra csak piaci kamatozású világbanki hitel, illetve az ennél jóval kedvezőbb, de nemzetgazdasági arányokban kis összegű ún. Német Szénsegély áll forrásként rendelkezésre.

Az 1991-ben, a német kormány által nyújtott támogatásból kiindult pénzalap 3 és fél év alatt közel megháromszorozódott. A sikert a beruházások átlagosnál jóval nagyobb hatékonysága, és az ezzel járó gyors törlesztés, rövid lejárati idő biztosította.

Hasonló nagyságrendű pénzügyi alap létrehozására tett javaslatot az 1994 augusztusában megalakult Magyar Energia Hivatal. Az IKM és a KTM ennek alapján, a Cselekvési Program kapcsán javasolta egy energiatakarékossági eszközrendszer bevezetését. Megtörtént a tárcaközi egyeztetés, és a pénzügyi konstrukció létrehozása most már csak a Kormány döntésére vár.

Ennek egyik módja az ,,energiafillér'' bevezetése lehetne, amelyről Halász Ferenc, a MEH Energiatakarékossági Osztályának vezetője adott lapunknak tájékoztatást.

A Pénzügyminisztérium jelenleg nem támogat semmiféle olyan intézkedést, amely csökkentené a központi költségvetés bevételeit. Ezért a MEH kezdeményezte egy energiahatékonysági pénzügyi alap létrehozását. Ennek forrása az energiaszolgáltatók kötelező befizetése - az ún. energiafillér lenne az értékesített villamosenergia és gáz után.

A fogyasztói ár 0,5%-ának befizetése esetén évente közel 2 milliárd Ft forrással számolhat az alap. Ennek az összegnek a kedvező hatása - a Német Szénsegély működési tapasztalatai alapján - már jól érzékelhető lenne. E pénzügyi forrásból lakossági és kommunális energiatakarékossági beruházásokat, energiatakarékossági tájékoztatást, épületenergetikai hatékonyságnövelést, kapcsolt hő- és áramtermelést kívánnak támogatni. Jelentős előnye a javasolt pénzügyi konstrukciónak az, hogy inflációkövető és évenként újratermelődik, tehát hosszabbtávú program is alapozható rá. Nem elhanyagolható azonban az alap társadalmi hatása sem. Csökkenthető az az érzés az energiafelhasználók elsősorban a kisfogyasztók, háztartások - körében, hogy a még várható áremeléseknek tehetetlenül ki vannak szolgáltatva.

Az alap felhasználása társadalmi ellenőrzéssel, a nyilvánosság előtt zajlik majd. A fogyasztói szektorban az energiahatékonyság-növelés és a költségcsökkentés érdekében kedvezményes hiteleket, kamattámogatást, külső forrásokra történő garanciavállalást lehet majd megpályázni. A fogyasztók támogatását is tervezik a szolgáltatókkal közösen.

Együttes hatásként csökkennek az össztársadalmi költségek és egyben az energiafogyasztás már említett káros mellékhatásai, az importfüggőség és a fokozott környezetszennyezés is.

Az új magyar energetikai törvények rögzítik a legkisebb költségű energiaszolgáltatás kötelezettségét. Sok országban az energiahatékonyságot megtakarított erőműfejlesztésként kezelik az energiaiparban. A hatékonysági beruházások - ésszerűen működő gazdaságban - értelemszerűen előnyt élveznek az erőműpark bővítésével szemben.

Reményeink szerint a közlekedési tárca is be fog kapcsolódni az energiaracionalizálási folyamatba az energiatakarékos közlekedési és szállítási módok fokozottabb támogatásával.

A döntéselőkészítők az 1996-os gazdaságpolitika eszközrendszerének kidolgozása során ismételten kezdeményezik az energiatakarékosság állami szintű támogatásának felújítását, hiszen csak egy nagyobb arányú, átfogó állami beavatkozás mellett képzelhető el az, hogy Magyarország az ezredfordulóra lényegesen növelje energiahatékonyságát, ezzel is fokozva versenyképességét. Ezen törekvésükben számíthatnak a környezetvédő mozgalmak támogatására is.