|
Hétszilvafás világpolgárság
Móricz Zsigmond a "Rokonok" című kisregényében jól ábrázolja azt a dzsentriszellemet, ami a valójában szegény, de önmagát saját maga előtt is gazdagnak feltüntető rétegek jellemzője. Ez a dzsentrivéna még ma is lüktet bennünk. Bár már nem hintókon, hanem autókon járunk, de inkább csak a díszlet változott. Nincs annyi pénzünk, amennyit kívánnánk, de erről szeretnénk megfeledkezni. Ha a mindennapi életben nehezen boldogulunk is, legalább a státusszimbólumokat igyekszünk megszerezni. Ebből nem tudunk lejjebb adni, hiszen ezektől várjuk önbecsülésünk visszaszerzését. Nehéz évtizedeket tudhatunk magunk mögött, s most annál inkább szeretnénk szabadon, korlátok nélkül élni. Megpróbáljuk minél előbb beszerezni mindazt, amitől talán majd úgy érezzük, nem vagyunk másodrendű polgárai ennek a világnak. Ezért szeretnénk autót, márkás elektronikai eszközöket és eldobható mütyürkéket, akár szükségünk van rá, akár nincs.
Ha ezektől a tárgyaktól várjuk szabadságérzetünket, ez nagyon sokba kerülhet. Mindig lesznek, akik azt sugallják majd nekünk: "Vedd meg a mi csodálatos termékünket, hiszen csak ennek birtokában lehetsz elégedett!" Egy soha véget nem érő hajsza veszi így kezdetét, és Dáriusz kincse sem lenne elég, hogy mindenhez hozzájuthassunk, amit az ügyes reklámszakemberek státusszimbólummá kovácsolnak.
Ugyanez igaz országos szinten is. Szeretnénk minél inkább "felzárkózni Európához". Ez a divatos szlogen azt az állítást rejti magában, miszerint mi nem lennénk Európa része. Kár lebecsülnünk saját értékeinket, hiszen tudományos és művészeti eredményeinkkel évszázadok óta gazdagítjuk az európai kultúrát. Azt képzeljük, hogy az autópályák vagy a metró tesz bennünket európaivá, pedig Svájcban például nincs egyetlen metróvonal, sem a tömegközlekedés mégis minden igényt kielégít, s erőteljes tiltakozások vannak a tranzit autópályák ellen, amilyenekkel mi előszeretettel szabdaltatnánk szét egyelőre még viszonylag nyugalmas országunkat.
Jó lenne, ha megtanulnánk örülni annak, amink van. A tömegközlekedésünknek, amit viszonylag kis befektetéssel lehetne gyorsabbá, esztétikusabbá és kevésbé zsúfolttá tenni, az emberi alkotókészségnek, amiből különösebb energia- és nyersanyagbefektetés nélkül lehet tőkét kovácsolni, és hagyományainknak, amelyek megtanítanak, hogyan éljünk takarékosan, elégedetten, vigyázva értékeinkre. Ha "hétszilvafások" vagyunk, nézzünk szembe bátran ezzel a ténnyel — s talán jó pénzért eladhatjuk majd a világpiacon az export minőségű szilvalekvárt...
Mikola Klára
|