A PR (public relations = közönségkapcsolatok) cégek befolyásának növekedése az írott és elektronikus sajtóra — az amerikai "hírek" körülbelül 40%-a minden további átdolgozás nélkül jut el a PR-cégek irodáiból a médiához — egybeesik a nagyvállalatok növekedésével. Kevesebb mint 20 óriáscég uralja ma az amerikai tömegkommunikációs eszközök felét. Egy médiakritikus, Ben Bagdikian így nyilatkozik róluk: "a játékosok ereje hihetetlenül nagy. Egyre több óriás- és szuperóriás cég lép szövetségre egymással. Az újságírást, a híreket és a nagyközönség elé kerülő információt teljesen uralják a legmagasabb szintekig a gazdasági és egyéb, nem a médiával összefüggő vállalatok. Az érdekellentétek a társadalom valódi hírek iránti igénye és a társaságok "pozitív" (értsd: számukra előnyös) hírek iránti igénye között egyre gyakoribbak."

Amint az újságokat felvásárolják a nagy társaságok, a dolgozók létszáma lecsökken, a profitot a társaság teszi zsebre, és nem forgatják vissza az újságba. A riportereknek egyre kevesebb az idejük tényfeltáró anyagok készítésére, és így egyre gyakrabban hagyatkoznak más sajtóanyagokra, vagy inkább könnyen feldolgozható szenzációhajhász történetekről tudósítanak.

Ezzel megnyílik az út olyan szervezetek előtt, mint például a North American Precis Syndicate (Észak-Amerikai Precis Szindikátus), hogy befolyásolják a híreket. A Szindikátus a legnépszerűbb PR-cégek és az 500 legnagyobb vállalat megbízásából készít híreket körülbelül tízezer újság számára, azonnal kinyomtatható állapotban. Egy hasonló cég, a Radio USA ötezer rádióállomást lát el sugározható minőségű híranyaggal. — Eseményszegény napokon ezek az anyagok húznak ki a pácból — mondja Max Kolbe, a minnesotai KKIN rádió hírszerkesztője, és sok más rádiószerkesztő is egyetért vele.

A PR-cégek videoanyagokat is készítenek. Ezek teljes történetek, amiket maga a PR-cég ír, rendez és forgat, majd műholdakon keresztül több száz tévéállomásnak továbbít a világon. Ezek a videoanyagok általában két változatban készülnek el egy történetről, amit a PR-cég próbál a hallgatóknak eladni. Az első változat teljesen szerkesztett, hanggal ellátott anyag, esetleg helyenként jelölik azt a részt, ahol a helyi szerkesztőnek kell rámondani pár mondatot. A második, nyers változat, amelyet sokan B változatnak ismernek, azokat a részleteket tartalmazza, amelyekből a szerkesztett változatot összevágják. A fogadó tv-állomás vagy saját maga szerkeszti meg ez alapján a kész anyagot, vagy összevágja máshonnan származó anyagokkal.

Az így készített videoanyagokat kifejezetten úgy készítik, hogy megkülönböztethetetlenek legyenek az igazi híranyagoktól, és sokszor a tv-műsorokban egy híradás részeként jelennek meg, mindenféle jelzés nélkül. Az öbölháborúban a Hill & Knowlton PR-cég 500 ezer dollár értékű videoanyagot készített, és ezek terjesztésével több tízmillió dollárt érő "ingyen" műsoridőhöz juttatta megbízóját, a kuvaiti kormányt.

A MediaLink nevű PR-cég, amely az 1991-ben készült 4000 video "híranyag" felének a terjesztését végezte, 92 hírszerkesztőségnél végzett felmérést. Mind a 92-ben használtak fel a PR-cégek által ingyen rendelkezésükre bocsátott anyagot, amelyek valójában a PR-cégek megbízóinak termékeit vagy gondolatait szolgáltak eladni, valódi hírnek álcázott formában.

- A legtöbb dolog, amit a tv-ben láthatunk, valójában előrecsomagolt PR-termék — büszkélkedik egy idősebb elnökhelyettes a Gray & Company PR-cégnél. — A legtöbb anyag, amit az ember újságokban olvashat, vagy a tv-ben lát, nem hír.

Mint korábban a reklámcégek vezetői, most a PR-vezetők kezdenek mérhetetlenül erőssé válni azzal, hogy a média egyre inkább függővé válik a PR- től. Még a legrámenősebb riporterek is tudják: nem engedhetik meg maguknak, hogy egy nagy tekintélyű publicistával ujjat húzzanak. A Hill & Knowlton és a Burson-Marsteller együttesen a harmadát adják a leggyakrabban idézett forrásoknak Amerikában. John Sweeney a londoni The Observerben így ír róluk:

"A fő keverőmesterek túl jól tudják, hogyan kell játszani az információval. ők tudják, hogyan kell irányítani, visszatartani, és ha szükség van rá, teljesen elfojtani az információt. Ha valaki pedig nem az ő szabályaik szerint játszik, annak annyi. Akkor nincs többé tudósítás. Ezt mindenki tudja: a rendőrség, a Munkáspárt, és a boszniai szerbek is."

A médiák összevonása és az alkalmazotti létszám csökkentése a harmincas éveikben járó riportereket pályájuk elhagyására kényszeríti, vagy csak egyszerűen olyan anyagi nehézségek előtt találják magukat, hogy a továbbiakban nem tudják biztosítani családjuk fenntartását vagy gyermekük színvonalas iskoláztatását. Keresetüket egy módon tudják növelni: otthagyják az újságíró szakmát, és elmennek dolgozni egy PR-céghez.

Mindez szoros összefonódásokhoz is vezet a PR-esek, a sajtó munkatársai, a vállalatok és a politikusok között. Susan Frento író szerint: "Semmilyen piszkos ügynek nem lehet a végére járni. Az elmúlt időszak ismertté vált jelentős visszaéléseinél sosem találták meg a felelősöket, és így nem is büntettek meg senkit — és úgy tűnik, ez már senkit sem érdekel. A háromszög — a sajtó, a kormányzat és a nagyvállalatokat képviselő PR-cégek — mindig megvédik egymást".

Az a tény, hogy a 150 ezer PR-alkalmazott már most is több, mint a 130 ezer újságíró, a PR-cégek uralmát mutatja. Azáltal, hogy a média folyamatosan leépíti alkalmazotti létszámát, a rés a két ipar között egyre nő. A USA néhány legjobb újságíró iskolája már végzős hallgatóinak több mint a felét egyenesen a PR- cégekhez küldi.

A PR-cégek állandóan szemmel tartják az újságírókat is. Dean Rotbart, aki korábban a Wall Street Journal tudósítójaként dolgozott, azzal írta be magát a PR történetébe, hogy hatezer egykori kollégájáról állított össze személyes adatokat tartalmazó dossziékat azért, hogy a nagyvállalatok pontosan tudják, a média egyes embereit hogyan lehet manipulálni. Rotbart cége ezeket az információkat méregdrága hírlevelekben teszi közzé, ezenkívül pedig előadásokat is tartanak. "Ha bármikor fölhív egy újságíró, és nem tudod, ki az", mondja Rotbart, "csak hívj fel minket, és egy órán belül átfaxoljuk a teljes életrajzát." Ezek az életrajzok többek között az egyes újságírók feletteseinek nevét is tartalmazzák, hogy a cégek tudják, kivel kell beszélni, ha panaszt szeretnének tenni.

(The Ecologist)

Fordította: Lendvai Zoltán