Itt a tavasz. A rigók torkuk szakadtából fütyülnek, a virágok illatoznak, a bokrok, fák újra kileveledznek. Már ahol tehetik. A városi parkjainkban egyre kevesebb helyen, mert lépten-nyomon kiszorítják őket a parkolók, benzinkutak, utak, butikok, gyorséttermek és még ki tudja, mi minden.

Manapság a változásokat a pénz irányítja. Az kap teret, amiből hamarosan jelentős anyagi hasznot vághat zsebre valaki. A városi növényzet eszmei értéke nagyon magas, és ez nemcsak a lakók közérzetében, hanem a társadalom orvosi ellátására fordított költségeiben is tükröződik. És még egy csomó olyan helyen, ahol nem is gondolnánk.

A városi életmód, a bezártság, a természetes közegünktől való elszakadás megbetegít minket. A nagyvárosokban nincs idő, hogy nap mint nap eljussunk a környékbeli hegyekre, mezőkre, és feltöltődjünk friss levegővel, napfénnyel. Az emberi életkörülményekhez ez is hozzátartozik, bár sokan úgy élik le az életüket, hogy nem is tudnak róla. Az egészséges környezet alapvető emberi jogunk, s ebbe beletartozik — ha ezt egyáltalán külön lehet választani — a lelki egészségünkhöz szükséges környezet is.

Hol fogják megfigyelni a gyerekeink, milyen a pillangó, hogyan növekszik a fű, hogy gyűjti a nektárt a méhecske, és hol fog megtanulni játszani, fogócskázni, homokvárat építeni, együtt örülni a tavasznak a többi gyerekkel?

Tavasz van. A gyerekek hancúroznak a fűben, a kutyák önfeledten kergetőznek, a nyugdíjasok a padon ücsörögnek, fiatal párok kézenfogva sétálnak, az anyukák a hinta mellett beszélgetnek, a betévedt szemlélődő pedig elcsodálkozik a növények, állatok, emberek harsány örömén.

És mindezt elvehetik tőlünk?