A fejlődő és a fejlett ipari országok kormányai is nagy összegű támogatást nyújtanak olyan tevékenységekhez, amelyek gazdaságilag alacsony hatékonyságúak és/vagy károsítják a környezetet. Ezért a közvetlen és közvetett állami támogatások felülvizsgálata mind környezetvédelmi, mind gazdasági és társadalmi szempontból szükséges. A "szennyező fizet" elv — amely szerint mindenki felelősséggel tartozik az általa okozott kárért — a gyakorlatban gyakran átalakul "fizetünk a szennyezőnek" elvvé, és tulajdonképpen a mi pénzünkből fizetnek azért, hogy nekünk kárt okozzanak.

A felülvizsgálat során először azonosítani és számszerűsíteni kell a nyújtott támogatásokat, ami gyakran igen nehéz feladat, majd meg kell vizsgálni azok hatásait a gazdaságra, a környezetre és a társadalomra. Az OECD úttörő munkát végzett ezen a területen, eredményeiből táplálkozik a tanulmány első fejezete. Manapság valamiféle elmozdulás figyelhető meg egy nyitottabb piacgazdaság, a szabad kereskedelem, a költségvetési megszorítások felé, amely változást eredményezett a támogatási rendszerekben. A támogatások leépítésére való törekvés bizonyíthatóan nemcsak a gazdasági liberalizációval hozható összefüggésbe, hanem a környezetvédelemmel is, a környezeti szempontok fokozottabb figyelembevételével, ugyanis felismerték, hogy egyes támogatási formák sok környezeti kárt okoznak. Az elmúlt tíz évben számos OECD országban — országonként és szektoronként eltérő módon — csökkentek a támogatások, például az Európai Unióban, Ausztráliában és Új-Zélandon az agrártámogatások, az Egyesült Királyságban és Németországban az energiatámogatások, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a közlekedési támogatások. A fennmaradó támogatások kifizetése azonban még mindig jelentős összegeket von el az adófizetőktől, illetve a fogyasztóktól, mialatt torzítja a piacot és aláássa a gazdasági hatékonyságot. Óvatos számítások szerint a világ kormányai csak az agrárgazdaságnak, vízgazdálkodásnak, energiaiparnak és közúti közlekedésnek, e négy gazdasági szektornak nyújt évente összesen 700-900 milliárd dollár támogatást, ami a GWP (bruttó világ termék) 3-4%-át teszi ki.

Az OECD országokhoz, így az Európai Unió tagállamaihoz hasonlóan az utóbbi évtizedben a rendszerváltáshoz köthetően Magyarországon is csökkent a támogatásoknak a bruttó hazai termékhez (GDP) viszonyított aránya, ráadásul ez összezsugorodó nemzeti termék mellett ment végbe. (A termelési támogatások 1988-ban a GDP 7,4%-át tették ki, 1994-re ez az arány 2,3%-ra csökkent.) A tanulmány második része sorra veszi és számszerűsíti a magyar államháztartás felülvizsgálatra szoruló támogatásait, bemutatja azok alakulását a rendszerváltás óta. Az utolsó fejezetben a szerző elemzése célpontjául a bő választékból kiválaszt egyet, a Gazdaságfejlesztési célelőirányzatot, amelyen keresztül bemutatható a környezetvédelmi szempontok érvényesítésének szükségessége a támogatási formákban. A tanulmány végső célja, hogy előmozdítsa a magyar támogatási rendszer környezeti szempontú átalakítását, ami szükséges az Európai Unióhoz való csatlakozásunkhoz is, hiszen ott ez a folyamat már előrehaladt.

Az egyedi támogatási döntésekre a továbbiakban is szükség lesz, azonban ezek számát a lehető legkisebbre kell csökkenteni. A súlyosan környezetszennyező, illetve az ilyen jellegű tevékenységeket gerjesztő beruházásokat ki kellene zárni a támogatottak köréből. Ezt írják elő a hatályos hazai és EU jogszabályok, amelyeket be kellene tartani. Az is kérdéses, hogy a különböző cégek egyedi támogatása megfelel-e a piacgazdaság elveinek.

A szerző konkrét példákon keresztül mutatja be, hogy a hazai gyakorlatban még sok a javítanivaló a közpénzek hatékony felhasználása, a nyilvánosság és az átláthatóság biztosítása, valamint a környezetvédelmi szempontok figyelembevétele tekintetében is.

A Gazdaságfejlesztési célelőirányzatból például 1998-ra nagymértékben nőtt a közúti járművek és autóalkatrészek, valamint a gumi- és műanyag termékek gyártásának támogatottsága mind kamatmentes kölcsönnel, mind vissza nem térítendő támogatással. Figyelemre méltó az ipari parkok túlzott létesítése és kihasználatlanul hagyása is, ami főként az egyébként is kevés zöldterülettel rendelkező helyeken kifogásolható. Mindemellett a Gazdaságfejlesztési célelőirányzat — az EU támogatásokkal kapcsolatos követelmények miatt is — iparpolitikai célnak kezdi tekinteni a hazai környezetvédelmi ipar kifejlesztését, megerősítését, mivel felismerték, hogy az hatékony eszköze az ipari szerkezet kedvező átalakításának, és az exportfejlesztést is elősegíti. Ez a kettősség ugyanakkor bizonyítja a gazdasági célok elsődlegességét.

Az egyes pályázatok feltételrendszerükben foglalkoznak a környezetvédelemi szempontokkal, habár elég általános megfogalmazásokat használnak. A szakhatósági vélemények és szükség esetén környezetvédelmi engedélyek bekérésén túl azonban a környezeti érdekek érvényesítése az érintett szakhatóságokon, leginkább a környezetvédelmi felügyelőségeken múlik. ők hivatottak ugyanis ellenőrizni a szakhatósági kompetenciájukba tartozó tevékenységeket. Feladatuknak azonban — a tanulmányban részletezett okok miatt — korlátozottan tudnak csak eleget tenni. A gazdaság növekvő környezethasználati igénye és a társadalom erősödő környezeti érzékenysége között feszülő konfliktus egyébként sem kezelhető csupán hatósági eszközökkel, a politikának kellene felvállalnia és korlátoznia a gazdálkodó szféra környezeti igénybevételét. Ennek egyik hatékony eszköze a súlyosan környezetszennyező tevékenységek közvetlen és közvetett (pl. adókedvezmények) állami támogatásának mielőbbi megszűntetése.