Halleluja! Beléphettek a világok legjobbikába, a földi paradicsomba, a boldogság birodalmába, a biztos siker és az örök ifjúság honába. Ebben a csodálatos országban az ég mindig kék, levegőszennyezés sosem fakítja el a lombok ragyogó zöldjét, a legparányibb pattanás sem kezdi ki a lányok szaloncukor-rózsaszínű bőrét, egyetlen karcolás sem csúfítja az autók fényes karosszériáját. Néptelen utakon hosszú combú, barnára sült fiatal nők automata kocsimosókból éppen előkerült csillogó autókat vezetnek. Ezeket a nőket sosem érte közúti baleset, nem ismerik a jeges utakat, a radarellenőrzést, a gumidefektet. Úgy siklanak ki a nagyvárosi dugókból, mint az angolna, nem haladnak át lerobbant külvárosokon, elkerülik a piros lámpáknál buzgólkodó barna képű ablaklemosókat, csak suhannak csendesen, drágán berendezett, tágas lakásuk vagy pompás nyaralójuk felé.

Ott aztán a jó erőben lévő papa és mama várakozik, virágos parkban, derűs hegedűkoncert közepette. A gyermekek nevetve ugrálják körül őket, majd szétveti őket az öröm, hála a nagy és finom Prosper piskótának és a Super Rigolo elektronikus játéknak. Nem bőgnek, nem lesz tetves a fejük, nem kapnak skarlátot és nem dugják be az ujjukat a konnektorba. A mamájuk — húszéves, makulátlan szépség, nincs rajta egyetlen négyzetcenti narancsbőr sem — dalolva pelenkázza gömbölyű popsijukat, amely olyan jó szagú, és amelyet sosem szennyez kaki. Azután, ó, ott van még az a szép, szőke, formás tündér, aki táncikálva mossa a márványpadlót a konyhában, amely akkora, mint egy vendéglő nagyterme. Egy csodás mosópor segítségével ocsmány, szennyes hegyeket új ruhák rendezett halmává varázsol. És, valóságos csoda! Havivérzése tiszta kék, nem szennyezi be többé a bugyit, olyan kék, mint az ablakon benéző ég, azúrkék, akár kisbabájának a pisije, ami sosem csurog mellé.

Egy makacs dallam dúdolja: "Ez itt a boldogság!"

Eközben halad a világ előre. Jóképű fiatal bankárok fogadják a papát, legjobb barátjukat, szobanövényekkel tájképpé varázsolt irodájukban, és rózsás jövőt ígérnek neki. Nincs többé hó végi gond, megegyeznek mindenben, lesz kölcsön, részletfizetés, nyugdíj, ingatlanvásárlás. A papa távoztában csakúgy sugárzik: vége a válságnak, nem lesz több elbocsátás, munkanélküliség, sem csődbe ment bank. Hála új hitelkártyájának, övé a világ, elszökhet Saint-Tropezba, vagy akár Bangkokba, bálnára vadászhat a csemetéjével a Maldív-szigeteken vagy üdülhet Guayaquilban, gyöngysorba öltözött lányoktól hemzsegő, négycsillagos szállodában. Vége az aggodalmaskodásnak, elég becsúsztatni a varázskártyát az álommasinába, s nem kell fizetni semmiért. Elragadtatva rohan telefonálni, kerül, amibe kerül, a mamának, aki örökös fiatalítókúráját élvezi a hegyekben vagy egy kókuszpálma-ültetvényen, amely aranyos napfényben úszik, és bennszülöttek nincsenek a környékén. Majd az eget szántja a papa egy repülőfotelban, bomba nők sürgölődnek körülötte, elalszik a felhők fölött, és a világ túlsó végén ér földet; az időeltolódás meg se kottyant neki, és természetesen frissen van borotválva. Itt karjaiba veti magát a mama, Claudia Schiffer szakasztott mása — a haja mindig ragyogó és selymes, a ruháját divattervező kreálta. Fekete selyemleplekbe burkolódznak be együtt, hogy kihörpintsék a szenvedély feketekávéját, amely kétségkívül a világ legjobb feketekávéja, és megkóstolják a Désir cég minden gyártmányát... mielőtt ráhemperednének a nemi vágyat serkentő matracra. Ez alatt egy új dalocska súgja-búgja: "Minden rendben van", "Én nem terjesztem az AIDS-et".

Reggel a mama varázsos kenőccsel keni be az arcát, keze lágy, megszépítették a mosogatószerek, hosszú, lakkozott körme soha nem töredezik. Arcán varázsütésre kisimulnak a ráncok, kontúrozott ajka csillog, akár a filmcsillagoké. A fölösleges zsírpárnák eltűnnek az ujjai nyomán, a keble ruganyos és a kék ég felé meredezik, a feneke kigömbölyödik, a teste megint olyan karcsú, mint lány korában, a lába, akár egy topmodellé. A papa, aki cowboy-cigarettáinak és a Viking nevű illatszernek köszönhetően ugyanolyan fickós, mint volt, éppúgy kívánja őt, mint az első napon. Megszűnt minden stressz és fáradtság, úsznak a szerelemben, a szemük csillog, a gyerekek ujjongva rohannak leckét írni.

A szomszédos posztmodern épület kékes fényű irodáiban tökéletesen borotvált aranyifjak emelik hüvelykujjukat diadalittasan az ég felé, és hatalmas galériás termekből szédületes szerződéseket és projekteket faxolnak a világ másik végére, öltönyös-nyakkendős hasonmásaiknak.

Szélesen mosolygó főnökük — hasonlít a papára! — magához öleli őket és gratulál nekik. Az igazgatótanács (csupa szép nő, kurta szoknyában) ünnepli őket. Nincs ebben a demokratikus közösségben önkényeskedő főnök, nincs munkanélküliség, nincs szakszervezet, sem disznóságok a fizetés, a béremelés körül, és hatalmi harcok sincsenek. Mindennapos utópia! Ezekre a drága, formatervezett berendezésű, eszményi munkahelyekre senki sem metrón vagy zsúfolt vonaton jár dolgozni, hanem GTI-kupéjába vagy végbélkúp formájúra áramvonalasított motorjára ül. Minek nyugtalankodni? Bronzbarnára sült negyvenévesek, igazgatói íróasztaluk mögött trónolva, mindenre gondolnak, biztosítanak minden kockázat, minden betegség — de csitt, ez a szó tilos! — ellen. Szó nélkül megtérítik egészségügyi kiadásaidat, és előkészítik öregkori visszavonulásodat egy szabvány szerint gyártott falusi kúriába, áloszlopokkal és régimódi sparherttel. Mit lehet még kívánni? Igazán semmit. Szép az élet ezen a mi fantasztikus bolygónkon.

Ez az idilli világ — bizonyára ráismertek már — a reklám negédes és ostoba univerzuma, amely közel harminc éve hülyít és néz gyereknek bennünket.

BASTA COSI! Ebből elég!

Oliviero Toscani: Reklám, te mosolygó hulla,
Park Kiadó, 1999.