Nem szeretem a díszdobozba csomagolt, csokoládéval bevont pici desszerteket. Egyszer azonban apám elvitt egy több mint háromszáz évvel korábban alapított német kisüzembe, ahol kézzel készítették, és helyben árulták ezeket a finomságokat, és akkor döbbentem rá, hogy micsoda szemfényvesztés is folyik körülöttem. A gyári termék ugyan szép, változatos formájú, csillogó fényű, a csomagolása pedig jóval csábítóbb, de a két íz közötti különbséget nem lehet leírni. Mindez akkor jutott megint eszembe, amikor kezembe került egy angol nevű desszertesdoboz, amelyre kilenc (!) nyelven írták fel, hogy a csokis falatkák 25 féle többé-kevésbé természetes anyagot (szirupokat, tejporokat, hidrogénezett növényi zsírokat, szójalisztet stb.) és mindezeken felül E 124, 202, 224, 300, 322, 330, 334, 420, 440, 500, 503 (összesen 11) adalékokat tartalmaznak.

Lehet, hogy a globalizáció, a nemzetközi óriáscégek a korábbinál sokkal több ember számára elérhetővé teszik a díszdobozos desszerteket akár a hét minden napján, de ha ez jelenti a fejlődést, akkor én inkább az otthoni sütemény mellett maradok, még ha a mai családanyáknak legfeljebb egyszer egy héten jut erre idejük. Álmomban pedig ismét ott lesznek az utcákban a kisebb pékségek, cukrászüzemek, különféle helyi vállalkozások, amelyek nekünk a házi recept szerint készült friss lekvárosbuktát, perecet sütik, a készítőknek pedig munkát, megélhetést jelentenek.

Magyarországon is folyamatosan nő a különféle, ma még engedélyezett élelmiszeripari adalékokra érzékenyek száma. Rövid kérdezősködés után arra a következtetésre jutottam, hogy lassan szinte minden családban vannak olyanok, akik a fagylaltoktól, tartós süteményektől, egyes sajtoktól rosszul lesznek. Nemrég Buda egyik legelegánsabb cukrászdájában kaptunk olyan somlói galuskát, amely szintetikus aromát tartalmazott. Talán érdemes lenne az új tulajdonosnak elgondolkozni azon, hogy megéri-e hosszútávon a hírnevét kockáztatni?