A Tiszával kapcsolatos sorozatos katasztrófák mindnyájunkat megdöbbentettek. A cián gyakorlatilag kiirtotta a halakat és a többi élőlényt a folyóból a Szamos-torkolattól lefelé. A második tragikus nagy szennyezés, amely töméntelen mennyiségű nehézfémet tartalmazott, a Tisza felső szakaszát tette tönkre, kevésbé látványosan, de annál tartósabban.

Hogy a környezetvédelem mennyire nem lehet egy ország belügye, világosan mutatja, hogy a laza előírások, valamint a jogszabályok be nem tartása Romániában környezeti tragédiát okoz nálunk (is).

A nálunk elpusztult rétisasok az idén nyáron valahol Skandináviában fognak hiányozni. És menjünk tovább: a cián egészen a Fekete-tengerig pusztított. A kipusztult állatok hiányt képeznek a táplálékláncban, ez több más állatfajt is érzékenyen érint. Egyes állatcsoportok kénytelenek lesznek elvándorolni, és kérdéses, hogy találnak-e majd máshol megfelelő körülményeket.

A nehézfémek leronthatják a vízi és vízközeli élőlények genetikai tulajdonságait, csökkenthetik szaporodóképességüket, és ez megnehezítheti egyes ritka fajok fennmaradását. Áradások vagy öntözések során a termőföldekre vagy a legelőkre kerülhetnek, így az ételünkbe is bejuthatnak. Talán csak egy kicsit rontanak majd a környékről származó ételeink minőségén, de ezek után könnyen lehet, hogy jóval nehezebb lesz termékeinket külföldön értékesíteni.

Az események összefüggenek, bár sokszor csak utólag — amikor már késő — ismerjük fel ezeket a kapcsolódásokat. Ahhoz, hogy ne járjunk úgy, mint Goethe bűvészinasa, tudatában kell lennünk korlátainknak is.