A víz az élet egyik elengedhetetlen feltétele, és ez mélyen gyökeredzik minden nép tudatában. A víz számos képzetben az "őskörnyezethez", a teremtéshez és a születéshez kapcsolódik. A különféle vallások beavatási szertartásaiban — gondoljunk csak a keresztelésre — a víz egyesíti az újjászületés és a megtisztulás eszméjét. A húsvéti locsolásban az archaikus termékenységvarázslás köszön vissza.

A hinduk szerint a Gangesz a lelki világban, a Paradicsomban ered. Vizének lelki tisztítóerőt tulajdonítanak még ma is, amikor maga a folyó nagyon elszennyeződött.

Az egyiptomiak számára a Nílus Ízisz istennő megtestesülése, a termékenység és az anyaság jelképe volt. A magyarok által is alkalmazott fokgazdálkodásukkal (a víz rendszeres kiáradására alapuló mezőgazdasági módszer) és öntözéses rendszerükkel virágoztatták fel kultúrájukat.

Thaiföldön még mindig él az a szokás, hogy a tavaszi napéjegyenlőség idején a folyó női szellemének tiszteletére virágtutajokat úszatnak le a folyókon.

Az ősi magyar kultúrában is meghatározó volt a folyókhoz való viszony. Magyar Adorján: Ôsműveltség c. könyvében taglalt Tündér Ilona legenda szerint az emberek a folyók gyermekei, és amíg az emberek nem bántják a folyókat, nincs betegség. A fokgazdálkodás pedig egészen a XIX. századi folyóátalakításokig eltartotta a környező népességet.

Messze földön híres volt a Tisza-völgy gazdag halállományáról. Edward Brown angol orvos 1677-ben megjelent könyvében ezt írja: "A Tisza halbőség tekintetében a legelső egész Európában, vagy ha szabad mondani, az egész világon... A Bodrog folyó, amely Tokaj közelében ömlik a Tiszába, szintén annyira haldús, hogy a lakosság állítása szerint nyáron, sekély vízállás mellett, a sok haltól megdagad..."

Az árterületek kiválóan alkalmasak voltak állattenyésztésre, hiszen a lassan visszahúzódó vizek nyomán az állatállomány mindig friss legelőhöz jutott. A magasabb, árvízmentes helyeken voltak a települések, kertek, gyümölcsösök, szántók.

Az ipari forradalom óta a természettel való harmónia helyett a természet "legyőzése", azaz a természet átalakítása és maximális kihasználása a jelszó. Ez jellemzi a folyókkal való kapcsolatunkat is.

Ha végigtekintünk az utolsó két évszázadon, egész Európában folyt a folyók medrének átalakítása, kezdetben a hajózás miatt, később pedig energianyerés céljából, a felszaporodó folyékony szennyezőanyagokat pedig egyszerűen beleengedték a vízbe.

Mára a folyók jórészt gátak közé kényszerítve, sok helyen kibetonozott oldalú, mesterséges medrekben folynak, különféle szennyeket hordva magukkal. A valamikor életet adó vizek lassan átváltoztak szennycsatornává, amelyek nem csupán ivóvizet nem adnak már, de fürödni s horgászni is egyre kockázatosabb bennük. Az ipar szennye, a lakossági szennyvizek, a mezőgazdaságban használt vegyszerek súlyos gondokat okoznak.

A nyugat-európai folyószennyezéseket a régi nagy botrányok és halpusztulások után mára már a szigorú szabályzókkal többnyire sikerült egy bizonyos szint alá szorítani. Közép- és Kelet-Európában egyelőre még más a helyzet: Magyarországon és a környező országokban is gyakoriak a közvélemény figyelmét is kiváltó folyószennyezési és egyéb vízszennyezési ügyek. Íme egy kis összeállítás a csupán egy év alatt történt ilyen jellegű hazai eseményekből:

— Tavaly egész évben munkát adott Pestszentlőrincen a pakurával szennyezett tavak tisztítása, melynek költsége több százmillió forintot tett ki.

— Január végén a tőserdei Holt-Tiszán kénhidrogén-mérgezés okozott halpusztulást.

— Márciusban — mivel a nagyváradi kórház fűtője nyitva felejtette az olajtartály szelepét — hat tonna fűtőolaj ömlött a csatornákon át a Sebes-Körös romániai szakaszába.

— Ugyancsak márciusban a helyi bányában megrepedt az egyik munkagép csöve, s száz liter hidraulikai olaj ömlött a bokodi Öreg-tóba.

— Áprilisban a hígtrágyával szennyezett Csongrád megyei Katori-csatornában halpusztulást észleltek.

— Júniusban a százhalombattai erőmű csatornarendszerébe, majd onnan a közeli Benta-patakba pakura került.

— Ugyanebben a hónapban az esőzések Törökkoppányon kiöblítették egy használaton kívüli gázolajtartályt, aminek következtében a Pernec patakba került oda nem illő anyag.

— Júliusban a Kelet-szlovákiai Vasműből jelentős mennyiségű szennyeződés jutott a Szurtos-patakba.

— Augusztusban a Biatorbágy melletti Kígyós-patakban többméteres habot vert a műtrágya.

— Novemberben kiderült: Surányban nitrát szennyezi a település ivóvizét.

A Tiszán sem a mostani ciánszennyezés volt az első súlyos baleset. 1994-ben a Túron keresztül — szintén egy bánya hibája miatt — mérgező nehézfémek érkeztek a román oldalról. A folyó élővilágának egyensúlya máig nem állt helyre.

Mint az utóbbi hetekben is tapasztalhattuk, Magyarország számára nem elegendő, ha az országhatáron belül tesszük rendbe folyószennyezési ügyeinket. Hiába hozunk szigorú előírásokat — nálunk a cián használata például csak egyes esetekben, és akkor is szigorúan csak zárt rendszerben engedélyezett —, ha a szomszédaink, akiktől a folyóink érkeznek, nem hoznak hasonlókat. Földrajzi helyzetünk miatt is feltétlenül szükséges, hogy szigorú nemzetközi megállapodások biztosítsák folyóink tisztaságát, illetve kártérítési igényeink teljesítését.

Nem csak Magyarországra jellemző ez a helyzet: a Föld népességének 40 százaléka olyan vízgyűjtőmedencékben él, amelyeket egy vagy több ország- és etnikai határ szel át. Európában már láttunk példákat a károkat enyhítő nemzetközi összefogásra: a Rajnán, 1986-ban történt Sandoz katasztrófa kárait nemzetközi együttműködéssel sikeresen számolták fel, ami mintaként szolgálhat Európa más térségeinek is.

Folyószennyezések esetén szintén találunk európai példákat a "szennyező fizet" elv nemzetközi érvényre juttatására. 1988-ban holland kertészek kaptak kártérítést az egyik francia kálisó-bányától, amelyről bebizonyosodott, hogy szennyezte a Rajnát. Az ítéletet holland bíróság hozta. Hasonló módon kapott kártérítést Franciaország a Bretagne-félszigetnél elsüllyedt libériai tankhajó okozta károkért: a franciák nem Libériát perelték, hanem a hajó tulajdonosát, az Amaco International Oil Companyt.

Nemzetközi segítségre igazán akkor számíthatunk, ha mi is megtesszük a magunkét. A nemzetközi együttműködés mellett nagyon fontos a nemzeti összefogás is. A Tisza halála az egész nemzet számára tragédia — sőt, nem is csupán a nemzeté, hanem egy egész világé, hiszen a Tisza élővilágának gazdagsága kivételes volt —, így szükségszerű, hogy mi, magyarok, akiknek kultúrájukba olyan mélyen gyökeredzett bele a Tiszával való együttélés, újra vegyük észre, milyen fontosak számunkra folyóink.

Tanuljunk meg újra együtt élni folyóinkkal, védjük, óvjuk őket, tekintsük őket nemzeti kincsekként. Mindezt hozzuk más országok tudomására is, egyrészt a példa kedvéért, másrészt, hogy tudják, hogy a velünk való harmonikus együttműködés egyik alapfeltétele az, hogy folyóink tisztaságát tartsák tiszteletben.