A revitalizálás újra élővé tételt" jelent. A fogalom és a gyakorlat nem újkeletű: Németországban és Svájcban már évtizedek óta — nemcsak természetvédelmi, hanem vízgazdálkodási, azaz gazdasági és árvízvédelmi szempontokból is — támasztanak fel" vízfolyásokat. Felismerték, hogy az adott táj jellegzetességeit figyelmen kívül hagyó gazdálkodás erőltetése és a szabályozások és szennyezések mennyi kárt okoznak magának az embernek is. Gondoljunk csak arra, hogy a kimélyített, kiegyenesített meder a megnőtt romboló erő hatására még mélyebbre vágódik, s ezzel mélyebbre szállítja a mezőgazdaságban egyébként oly fontos talajvíz szintjét. Túlzásokba estünk, s most — más következményekkel együtt — évről évre küzdenünk kell e természetellenes állapot fenntartásáért.

Hasonló a helyzet az árvízvédelemmel is. A szabályozott patak egyenes medre ugyan gyorsan elszállítja a vizet a területről, fátlan mederszegélye sem okoz visszaduzzasztva lefolyási akadályokat", az áradások azonban ugyanúgy jelentkeznek, s egyre komolyabb károkat okoznak. Miért? Mert egy csapadékszegény időszak után úgy véljük, az árvízi mederben is megtelepedhetünk. Beépítjük, esetleg szeméttel betöltjük az ártereket, szűk falak közé szorítjuk a vízfolyást — így viszont csak az árvíz szintje lesz magasabb, s önti el, rombolja le, teszi tönkre azt, amit esetleg évtizedek munkájával építettünk fel. őseink tudták jól, nem függetleníthetik magukat a hóolvadásnak és az esőknek köszönhetően rendszeresen érkező árvizektől és magasabb területekre települtek.

Ma már sajnos látnunk kell azt is, hogy mennyire hibás helyi, néhány kilométeres problémának" tekinteni az árvizeket és helyi — leginkább természetvédelmi érdekekkel, esztétikai és egészségügyi indokokkal ütköző — kezelést" alkalmazni. Az egész vízgyűjtőterület egységként való kezelésének fontosságára a Tisza is emlékeztet bennünket évről évre! A helyzet ismert: a folyó vízgyűjtőterületének felső részén irtják a vizet szivacsként visszatartó erdőt. Be kell látnunk, a Tisza — és a többi vizünk — további szabályozása, a gátak magasítása helyett a megoldást a szélesebb árterületek kialakítása, valamint az erdők újratelepítése jelentheti. Az öntésterület szélesítése, a szintén sok vizet befogadni képes mellékágrendszer feltámasztása a gátak távolabbi kialakításával nem utópia — a Rajnán már megvalósult! A honi vízgazdálkodás és a társadalom is kezdi átlátni annak jelentőségét, hogy a Természettől — lakóhely és gazdálkodás céljaira — elvett terület visszaadásával nem kellene évente rettegni az árvíztől!

A gazdaság és a társadalom azonban nemcsak mint alkalmi kártevővel" találkozik kisebb-nagyobb vízfolyásainkkal, hanem rövidebb-hosszabb szabadidejét tölti partján, sőt sokaknak megélhetési forrást jelentenek folyóink. Mindez a csillogó vízfelszín látványának, a megtörő víz csobogásának, a parti fák árnyékának, élővilágának köszönhető! E felismerésen alapul a turizmus, a vendéglátás, mely egyre több embernek hoz hasznot. A vonzó környezet és a nyugalom érdekében vásárolnak sokan telket vízparton.

Lássuk a természetvédelem indokait is! A patak-revitalizációt a kisvízfolyások jelenlegi, ha nem is teljesen halott, de sajnos sok esetben erősen rontott állapota (degradációja) indokolja. A természetes, az élővilág ökológiai igényeit kielégítő állapotnak vízminőségi és medermorfológiai oldala van, hiszen hiába a megfelelő (változatos) mederviszonyok megléte vagy újrateremtése, ha a szennyező forrásokat nem küszöböljük ki. Ez fordítva is igaz: hiába a tiszta víz, ha a burkolt vagy kotort meder valójában nem élőhely. A megfelelő folyóvízi élőhely e kettős kritériumából nagyon sokan csak a vízminőség fontosságát érzékelik. Ennek ellenére sajnos sem a vízminőség rendszeres vizsgálata, sem a szennyvízkezelés nem megoldott; így e téren is van tennivaló.

A változatos mederalakulat élővilág-centrikus és esztétikai hasznát" még kevesen értik meg, pedig az említett degradáció leginkább az elszegényedett élővilágban érhető tetten. A kisvízfolyások élővilágát a folyókéhoz hasonlóan nemcsak a meder lakói jelentik, hanem az ártéri növényvilág is, melynek fái hegy- és dombvidéken az enyves éger, síkvidéken a füzek és a nyarak. Árnyékukban és a köztük fellelhető nyílt területeken, mocsaras mélyedésekben számtalan lágyszárú növény él. A pataki körülményekhez évmilliók alatt specializálódott növény- és állatfajok megritkultak, mert nincs hol meghúzódniuk, szaporodniuk az ember alakította patakmederben. Eltűnésük vagy visszatelepülésük (-telepítésük) mindannyiunkon, s nem sok befektetésen múlik!

Célszerű lenne végre nem a korábban megszokott módon rendezni (és szennyezni) a vízfolyásokat, hanem elkerülni (megelőzés) a nem odavaló, nem évszázados hagyományokkal rendelkező tájhasználatokat (pl. szántóművelés, lakhely), illetve a rendezést ökológiai szempontok szerint végezni. Ez utóbbira utalnak a magukért beszélő természeteshez közeli szabályozás", sőt, a zéró beavatkozás elve" fogalmak! Legyen szó visszaalakításról vagy — ha elkerülhetetlen — a természeteshez közeli szabályozásról, szükség van a környezetállapot és a természeti értékek felmérésére a beavatkozások előtt és után, a hatások előzetes átgondolása és nyomon követése végett.

A meder fizikai jellemzőinek természetessé alakításában két fő vonulat különíthető el. Az első, amikor a medret magára hagyjuk; alakítsák az áradások, az élővilág úgy, ahogy az természetes. A második szerint élhetünk a természetesnek ható mesterséges kialakítás lehetőségével. Az eredeti élővilág teljes ismerete híján és a mederviszonyok általában kényszer szülte kialakíthatósága folytán csak természetközeli, sőt azt csak utánzó állapot visszaállításáról van módunk beszélni! Ez azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy ne éljünk ezzel a lehetőséggel! Hogy hogyan és miért, erre szolgál követendő például a már említett Rajna, melyen nem csak az árterületet szélesítették ki a folyóval párhuzamosan futó gátak áttelepítésével", hanem a víztestben élő és mozgó (migráló) élőlények útjából is elbontották a keresztgátakat. (A keresztgátak, vízlépcsők áthidalását szolgálják az ún. hallépcsők.) Már bécsi példa is van a betonburkolat elbontására, mellyel lehetőség nyílik a heterogén mederviszonyok kialakítására, kialakulására, az élővilág megtelepedésére.

Ismert, hogy a betonburkolat előtt is volt partvédelem, csak természetes anyagok felhasználásával. Ezek a megoldások a vízépítők számára is — mérnök-biológiai módszerekként" — ismertek, ám a gyakorlatban mégsem alkalmazzák őket. E módszerek egyike, például a malmoknál is alkalmazott rőzsefonattal való partbiztosítás. A part (a nagyvízi meder, az árterület) erózió elleni védelmére fűmaggal vetett, talajréteggel fedett rőzseterítés is használható, mely biztosabb és esztétikusabb, természetesebb fákkal, bokrokkal betelepítve. A fák és a partot behálózó gyökérzetük egyébként is biztos, ugyanakkor ökológiai szempontból a legjavasoltabb megoldást jelentik a part erodálódásával szemben. Ugyanakkor a fa árnyékot ad — nekünk is, tompítja a szél hatását, jelentősen hozzájárul a levegő- és vízminőség javításához. Tavakon használt és a síkvidéken folyó budapesti Rákos-patak revitalizációs tervében is szereplő megoldás a nádtelepítés, például bálás módszerrel.

A revitalizáció tehát nemcsak az élővilág számára hasznos, hanem az emberibb környezet mellett természetközeli tájhasználat kialakítását is szolgálja. Fontos, hogy az embereket a természetes, ökológiai szempontból is funkcionáló falun át csordogáló bájos patakocska" képe pihentesse, ne egy legfeljebb parkszerű, sokfunkciós, művi környezet legyen a rendezés eredménye.

Dukay Igor — Moys Zoltán

Göncöl Alapítvány
2600 Vác, Ilona u. 3. Telefon: 27/304-484