A folyó és a vízitündér
A vízitündér vidáman táncolt a folyó lágy hullámain. Gyönyörű haja szállt a szélben, arcának ragyogását visszaverték a csillámló habok. A halak vidáman fickándoztak a vízben, a szitakötők körülzsongták, szivárványszínű szárnyukat rezegtetve. A lemenő nap sugara mindent bearanyozott, ünnepi díszbe öltöztetve a folyót és az őt körülölelő fűzfákat.
A vízitündér gyönyörködve nézett végig a folyó ragyogó hullámain. Egyszer csak a távolban nyugtalan mozgásra lett figyelmes: egy halraj úszott fel sebesen a folyón.
Vízitündér! Baj van! Segíts rajtunk! kiabálták.
Ahogy kifújták magukat egy kicsit, rendre elmesélték a tündérnek, hogy mi történt: sok-sok olaj folyt bele a folyóba, és fuldokolnak a halak. Az olaj szétterült a víz felszínén. Az emberek megpróbálják lehalászni, de csak egy részét sikerül felfogni, a többi továbbúszik.
Segíts rajtunk, vízitündér, mert elpusztul a családunk, tönkremegy az otthonunk és az élelmünk!
A vízitündérnek nem kellett kétszer mondani, valósággal repült lefelé a folyón a szennyezett rész felé. Amikor megpillantotta a nagy, fekete foltot, elkeseredett. Hogyan tudom én mindezt rendbehozni?" gondolta magában.
Sohase add fel! Ne félj, lesz erőd hozzá!" jött egy hang, s a vízitündér maga sem tudta, hogy kívülről jött-e a hang, vagy pedig belülről, a lelkéből.
Egyszer csak azt vette észre, hogy a haja hihetetlen gyorsasággal, és hihetetlenül hosszúra kezd nőni. És már azt is tudta, mit tegyen: belelógatta gyönyörű szép aranyhaját a vízbe, és végigsiklott a szennyezett terület fölött. A haja azonnal fekete lett az olajtól, de a víz alig lett tisztább.
Mit tegyek?" töprengett bánatosan.
Hívj segítséget!" válaszolt az előbbi, külső-belső hang.
Kit hívjak?" alighogy végiggondolta ezt a kérdést, eszébe jutottak a tündér-barátnői, akikkel annyit játszott fiatalabb korában. Ahogy rájuk gondolt, egyszerre meg is jelentek:
Miben segíthetünk, kedves barátnőnk? kérdezték. De ahogy körülnéztek, már tudták is, hogyan segítsenek: egy pillanat alatt nekik is megnőtt a hajuk, és már cikáztak is az olajfoltok fölött. Lement a nap, de ők csak cikáztak, hajthatatlanul. Amikor megjelent a hajnalpír, megpihentek a folyóparton. A hajuk csupa ragacs lett az olajtól, de nem bánták. Jobban zavarta őket, hogy még mindig maradtak olajfoltok a vízen.
Úgy látszik, kifogott rajtunk! sóhajtott egyikük.
Az nem lehet! kiáltott a vízitündér, és valami jó ötlete támadhatott, mert gyorsan el is libbent valamerre.
Petya nyugtalanul aludt ezen az éjjelen. Édesapja kint volt egész éjszaka a folyónál, azok között volt, akik próbálták lehalászni az olajat, nem nagy sikerrel. Mikor pirkadatkor látta, hogy mégis jóval kevesebb olaj úszott a vizen, mint amire számítottak, úgy határozott, pihen egy kicsit. Amikor benézett a fiához, mintha azt mondta volna álmában: A tündérhaj segít."
Petya édesapja kinézett az ablakon, a napsütötte szénakazlakra. Tündérhaj" mormogta magában, és már meg is volt az ötlete. A többi emberrel együtt kévékbe kötötte a szénát, és ezeket a kévéket lógatta a vízbe, szorosan egymás mellett, a folyó egész szélességében.
Mire a nap magasra kúszott az égen, már az utolsó olajfoltok is eltűntek a vízről. Petya kiment a folyóhoz, miközben a furcsa álmán gondolkozott: tündéreket látott, akik a víz felett cikázva tisztogatták a folyót. Ahogy végignézett a folyó hullámain, mintha egy pillanatra újra megpillantotta volna egy kedves vízitündér ragyogó arcát, gyönyörű, szőke haját, és hallotta volna a vízcsobogással összeolvadó, csilingelő nevetését.
Mikola Klára
Mikola Klára
|