Csongor és Sári, a fiatal szárcsapár boldogsággal telten úszkált a vízen. Nemrég ismerték meg egymást, és most szerelemtől repesve élvezték a kellemes, tavaszi vizet. Útjuk mégsem volt céltalan: családalapításra alkalmas helyet kerestek a part menti nádasban.

Nem sok nád volt a tóban, de lelkesedésüket ez sem törhette meg. Hamarosan találtak is egy helyet, ahol a nádas elég nagy volt ahhoz, hogy nyugodtan felnövekedhessen az új szárcsa-nemzedék. Hozzá is láttak a munkához: takaros kis fészket raktak össze a nádas közepén.

Alig telt el egy-két hét, hamarosan hét gyönyörű, fehér tojás pihent a fészekben. A szárcsapárnak ettől fogva rengeteg dolga lett: egyikük mindig őrködött a fészekben, a másik pedig hordta a párjának is a táplálékot. Ha pedig úgy látták, valamiféle veszély fenyegeti a fészket, együttes erővel zavarták el a betolakodót.

Egyszer csak nagy robajra lettek figyelmesek. Puffanás, csörömpölés, azután pedig csobbanások és nádsusogás. Csongor óvatosan közelebb úszott a zaj forrásához. A parton egy nagy teherautót látott, és mellette deszkákat és vasrudakat, a sekély vizű nádasban pedig két ember ácsorgott, gumicsizmában.

— Itt jó lesz — mondta az egyik, és elkezdte vadul kaszabolni a nádat. A másik is segített neki. Csongor teljesen kétségbeesett, amikor látta, hogy a két férfi alig egy-két méterre a fészektől irtja a nádat. A folytatás még rosszabb volt: behurcolták a vasrudakat a vízbe, aztán valami nagyon fényessel erősítették össze őket. A deszkákhoz pedig kalapácsot használtak, ami mintha a dobhártyájukat hasította volna keresztül.

A szárcsapár riadtan húzódott meg a fészkében.

— El kéne mennünk innen! — mondta Csongor.

— Nem lehet, nem hagyhatjuk itt a tojásokat. Hamarosan kikelnek a fiókák — válaszolta a felesége.

Így hát maradtak, minden neszre megriadva. A kopácsolás egy idő után abbamaradt, viszont sok ember jött a víz fölé nyúló építményre. Kiabáltak, és valamiféle dobozt is hoztak magukkal, ami még náluk is hangosabb volt. Így telt el két nap, majd egy csendesebb időszak után megint két elviselhetetlen nap következett.

A szárcsapár kimerült és tanácstalan volt a második zajos nap végére.

— Bárcsak segítene valaki! — sóhajtott Sári.

Ebben a pillanatban megjelent előttük a tó tündére.

— Ne haragudjatok, hogy csak most jövök, de annyi dolgom van, hogy sehogyan sem bírom — mondta a tündér. — Látom, mi a baj, és megpróbálok segíteni. Addig tartsatok ki!

Másnap korán reggel megjelent két ember az építménynél. Nem a szokásosak. Ezek halkabban beszéltek, és nem hoztak magukkal zajdobozt.

— Nézd, itt is van egy illegális stég. Ez még egészen új lehet.

— Mondhatom, szakszerű munka. Csak éppen arra nem gondoltak, hogy milyen kárt okoznak vele az állatvilágban. Éppen elfelezték vele a nádast. Szegény vízimadarak, csoda, hogy nem költöztek el!

— Látod, még kapuja is van, erre nemigen megy fel más rajtuk kívül! Nézd, micsoda lakat zárja!

— Akkor mi teszünk rá még egyet! Bizonyára nagyon meg fognak lepődni. Mellékelek egy levélkét is, hogy a stégre lépni hatóságilag tilos.

— Nem bontatod le?

— Azzal megintcsak megzavarnánk a madarakat. Az lesz a legjobb, ha egyelőre minden így marad. Ha befejeződik a költési idő, akkor majd nekieshetnek a mesteremberek.

Épp aznap, amikor mindez lezajlott, az egyik tojás megrepedt, és hamarosan kibújt belőle egy gyönyörű szép kis szárcsa-csibe. Körülnézett, majd azt kérdezte:

— Anyu, mi volt az a borzalmas zaj?

— Ne félj, kicsikém! Az emberek csinálták, de most már vége, soha többé nem jönnek ilyen közel hozzánk.

Hamarosan az összes tojásból kikelt egy-egy csodaszép csibe, és már a vízről nézte az egész család, hogy miként bosszankodnak a zajcsináló emberek a stég előtt, és hogyan vonulnak el. Attól kezdve senki sem háborgatta a nádast, és a mi szárcsa-családunkban, no meg az összes szomszédjuknál is háborítatlanul nőttek fel a kiscsibék szép, nagy, fehér homlokú szárcsává.