A hatvanas években még megszokott volt, de a Divatcsarnokban egészen a rendszerváltásig „vizsgázott liftkezelő”, azaz liftesnéni nyomogatta helyettünk a gombokat. Később ezt, nem kevés kritikai éllel, a „kapun belüli munkanélküliség” szemléletes példájaként emlegették a reformközgazdászok. – Természetesen – mondták – a kapitalista rendszer nem engedhet meg magának ilyesféle pazarlásokat. Ha nincs munka, akkor ködösítések helyett segélyre küldik az embereket. Ez jár a fejemben az európai uniós pályázatok feltételeit olvasva, amelyekben a döntésre a beadás után minimálisan kilenc hónappal kerül sor. Amikor akaratlanul is egy kisbaba kifejlődésével kapcsolatos párhuzam jutott az eszembe, az egyik brüsszeli ügyekben jártasabb kollégám felvilágosított, hogy lesz ez még így se! Tervezi az EU, hogy a közpénzek elköltésének megszigorítására és a pályázatok számának állandó növekedése miatt ezentúl öt lépcsőben fogják a pályázatokat elbírálni. Képzeljük el, hány négyzetméter irodát, aktatartó polcot, státust fog ez igényelni! Nem beszélve a pályázók hasonló nagyságrendű ráfordításairól.

Nyeretlen kezdők voltak a szocialista közgazdászok ehhez képest!

Kibontakozóban van egy józanabb irányzat is az unióban. A regionalitás elvét kívánják alkalmazni a források elosztásánál is. Felismerték végre, hogy akárhány szűrőt is alkalmaznak a bírálati rendben, egy észak-karéliai farmer igényét nehéz lenne összevetni egy katalánéval. Most azért drukkolok, hogy ez a szemlélet mindenütt polgárjogot nyerjen az EU pályázati rendszerében (ha egyszer a pályáztatás egészének megkérdőjelezése ma még tabunak számít). Mielőtt még elvérzik a térségünk a tanyai portákat és nagyvárosokat azonos infrastruktúrával ellátni törekvő beruházások miatt.