kapcsolatlélegzetnyi hírlevélgyorskeresés
Loading
Tisza-völgyi tájváltozások


A Levegő Munkacsoport január 14-én, a szokásos péntek délutáni találkozóra három előadót hívott meg, hogy a Tisza-táj jövőjéről beszéljenek. Ez az igen érdekes délután dióhéjban érzékeltette velünk, akik csak távolról figyeljük a Tisza sorsát, hogy nagyon bonyolult a probléma. Nagyon sok szakember és helyi lakos dolgozik együtt a vízügy, a turizmus a jövedelmező mezőgazdaság és a természet érdekeinek összekapcsolásán. Ezért reménykedünk abban, hogy olyan megoldások születnek majd, amelyek optimális egyensúlyt teremtenek az ökológiai, gazdasági és társadalmi köz- és részérdekek között.
Az első előadó, Ungvári Gábor, a MAKK (Magyar Környezetgazdaságtani Központ) közgazdásza a BOKARTISZ Programot ismertette. (Lásd még a Lélegzet 2004. februári számát.) Már az elmúlt évtizedekben bebizonyosodott, de a várható éghajlatváltozások még nyilvánvalóbbá tették, hogy a víz gyors és közel teljes levezetése sem mezőgazdasági, sem ökológiai szempontból nem célszerű. Az árterek intenzív mezőgazdasági művelése hosszú távon nem tartható fenn. A korábban „kedvezőtlen termőhelyi adottságú” területek úgy alakítandók át, hogy az ott élőknek hosszú távon megfelelő jövedelmet biztosítsanak, ne kelljen elvándorolniuk. Erre belépésünk után az Európai Unió – igaz, nagyon lassan változó – agrárpolitikája is garanciát fog jelenteni.
A bodrogközi tájéltetési elképzeléseket próbáltak meg összehangolni az árvízi védekezés igényeivel. A munka eredménye beépült a Vásárhelyi Terv továbbfejlesztésének folyamatába (VTT 1107/2003. sz. Kormányhatározat alapján.) Nem egyszerűen vésztározókat kell építeni, hanem az egykori erek és vízállások rehabilitációjával biztosítani kell a vízvisszatartás, belső vízkormányzás feltételeit egész éven át. E területeken a nagyüzemi gazdálkodás hatalmas tábláit mozaikos tájszerkezet váltja fel – erdők, gyümölcsösök, legelők, szántóterületek – a természetes adottságoknak megfelelően. A kistáji vízkörforgások kialakulásával a felszíni és felszín alatti vizek hosszú ideig a területen maradnak, kiegyenlítve a szélsőséges csapadékeloszlást, áthidalva az aszályos időszakokat.
A korábbi évtizedekben a folyók egyre keskenyebb és mélyebb mederbe szorultak vissza. A Tisza szabályozásával megszűntek azok az évezredes haszonvételi lehetőségek, amelyek az ott élőknek – nem megadóztatható – jövedelmet, elviselhető életminőséget biztosítottak. A törekvő, tehetséges fiatalok otthagyták a monoton termelőszövetkezeti munkát, kevés jövedelmet, perspektívát nyújtó falvakat. Elhalt a sok évszázad alatt felhalmozódott tudás, a helyi közösségek összetartó ereje. A népesség száma visszazuhant az 1910. évire. Az elmúlt tíz év alatt a nagyüzemi gazdálkodás is visszaszorult, a szántók felét nem művelik. Ugyanakkor a régi, mozaikos tájszerkezet kialakulása is várat magára. Az egykor volt közösségek szétesése ma szívszorító módon megmutatkozik a településeken. Nincsenek tartalékaik, amelyekből át tudnák vészelni az átalakítás nehézségeit.
A Nemzeti Agár-Környezetvédelmi Programmal (NAKP), az aszálystratégia és az árvízvédelmi program összehangolása utat nyithatna egy hosszú távú alkalmazkodásnak, melynek során lépésről lépésre lehetne kialakítani a Tisza mentén a vegyes tájhasználatot. Erre az alkalmazkodásra a globális éghajlati változások és a Kárpát-medence saját éghajlati folyamatai is rákényszerítenek bennünket. A magasabb térszintek jó adottságú területein természetesen megmaradna az integrált szántóföldi gazdálkodás, máshol pedig a domborzati és egyéb adottságoknak megfelelően rétek, legelők, ligetes gyümölcsösök, erdők fenntartására nyílna lehetőség, amit a rehabilitált vízrendszer – tavak, patakok és erek – alkotta hálózat éltetne. A víz néhol egész évben, máshol hosszabb-rövidebb ideig tartózkodna az időjárás alakulásának megfelelően. Jelenleg a program egyik kockázata az, hogy ezt az új rendszert csak egy kis területen vezetik be – értelemszerűen. Így egy nagy árvíz esetén a kiegyenlítő hatás még kevéssé érvényesül. Ha azonban kellő kitartás esetén a Tisza és mellékfolyói mentén végig kialakulna az új tájhasználati rendszer, akkor beállhat egy automatikus szabályozás, amely hosszú távon is fenntartható lesz.
Ez a tájgazdálkodás – összhangban az EU támogatási rendszerével és a Nemzeti Agár-Környezetvédelmi Programmal – rendszeres jövedelmet, megélhetést nyújt az ott élőknek folyósított közvetlen kifizetésekkel. Ezzel ismeri el a társadalom a tájfenntartó, ökológiailag hasznos tevékenységet. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az ott élők csak sepregetnek, lapátolnak, „fésülgetik” a tájat. A szántóföldi növénytermesztést és nagyüzemi állattartást nem egy ökológiai rezervátum fogja felváltani, hanem tájjellegű termékek előállítása, feldolgozása, a turizmus különféle módozatai. A tevékenységek között, a természettel együttműködő gazdálkodás mellett az oktatás, kísérletezés, szaporítóanyag-termesztés fontos helyen fog állni, hiszen a vizes területeken folytatandó tevékenységeket az elmúlt évszázadban jobbára elfelejtettük, újra kell tanulni, és másoknak átadni. Egészen biztos, hogy a jövőben sokféle, több tudást, ötletet és szervezést kívánó tevékenységeket fognak folytatni azok, akik „nyertesei” lesznek az újfajta tájgazdálkodásnak. Erről nem szabad megfeledkezni a regionális támogatások elosztásánál. Nagyon sokan élnek ugyanis ezeken a területeken olyanok, akik komoly segítség – tanácsadás, mintaprogramok, speciális felnőttképzés és a közoktatás helyi körülményekhez adaptálása – nélkül nem fognak tudni alkalmazkodni az új körülményekhez.

A második előadó, Vajk Ödön mérnök-matematikus, a Közép-Tisza Vidéki Vízügyi Igazgatóságtól (KÖTIVIZIG) jött, hogy a Közép-Tisza vidéki folyószakasz hullámtereinek történetéből mutasson érdekes képeket, adatokat. (Ezúton is külön köszönetet mondunk mindkét előadónknak, hogy önzetlenül eleget tettek meghívásunknak, sőt a technikai segédeszközöket is biztosították előadásukhoz.)
A KÖTIVIZIG-hez 7200 km2 terület tartozik, amelyből 4057 km2 veszélyeztetett terület (Tisza, Zagyva, Hármas Körös, Hortobágy – Berettyó). 1900 és 2003 között a folyókra a medermélyülés, a keskenyedés és a hullámtéri érdesség növekedése volt jellemző. Az éves közepes vízállás ugyan stagnált, de a nagyvizek emelkedése és a kisvizek csökkenése miatt az azonos vízhozamok levezetéséhez jóval magasabb vízállások tartoznak. (Szolnoknál 13 m a vízjáték, a magas vízállás a közutat és a fő vasútvonalat is megbéníthatja.)
A hullámtéri térinformatikai adatbázis kialakításához végigvizsgálták a katonai térképeket az 1780-as évektől kezdődően. 1830 és 1890 között a Tisza hosszát 60-70%-kal rövidítették meg. Ez gyorsabb lefolyást és kisebb árteret eredményezett. Szükség volt erre a szabályozásra, egyrészt a településeket fenyegető árvízveszély és a mocsaras vidékeken terjedő járványok miatt, másrészt azért, mert a XIX. században a népesség rohamos növekedésnek indult, és nagyobb földterületekre volt szükség az élelmiszertermeléshez.
A középkorban az Alföldön kevés volt a fa. (1780-ban például Máramarosból kellett a fát szállítani hidak építéséhez.) 1890-től nőtt az erdők területe, elsősorban a hullámtereken, részben azért, hogy védje a gátakat a hullámok ellen. 1930-ra befejeződött a folyó nagyvízi szabályozása – a töltések és hullámterek kialakítása. A kijelölt hullámterekről azonban egyre nehezebben tudott a víz elfolyni. A faállomány tovább nőtt. (Volt is egy támogatott program, ártéri, gyorsan növő papíripari nyersanyag célú faállomány telepítésére. Egyes helyeken sűrű haszonerdő-állomány alakult ki 2000-re.) 1970 körül az ártereket kezdték ellepni az egyéb létesítmények. Az időjárás korábban is szélsőséges volt. Néha évtizedekig eltartottak a száraz időszakok. Az óvatosságról elfeledkezve egyre több létesítményt emeltek veszélyeztetett területre. A fakitermelés után sokszor a mederre merőlegesen tolták össze a tuskókat, felhagyott nyári gátakkal akadályozták a víz lefolyását. Feszültség alakult ki időközben az ökológusok és a vizesek között. Az aljnövényzet, a bokrok, cserjék különböző állatoknak búvó- és költőhelyül szolgáltak, és a biológiai sokféleség újbóli kialakulását segítették, miközben a víz egyre nehezebben tudott lefolyni.
A megoldást az jelentené, ha szabályoznák a területeket, betartanák az építési korlátozásokat (üdülők, magas vezetésű utak építésének tilalma), és meggátolnák a túl sűrű aljnövényzet kialakulását. A hullámtereken a zárt lombkoronás erdők, rétek, kaszálók mellett igazi vizes élőhelyek a legmélyebb helyeken (a gátak építéséhez szükséges kubikgödrökben) alakulhatnának ki. Megmaradna a kapcsolat a hullámtér és a folyómeder között, nem iszapolódnának fel a part menti területek.
Harmadik előadónk, dr. Tóth Albert, a mezőtúri Tessedik Sámuel Főiskola tanára, régen elfelejtett emlékeket ébreszthetett sokunkban abból az időből, amikor a tanárok nemcsak szaktudásukkal, hanem általános kultúrtörténeti műveltségükkel is példát mutattak a hallgatóknak. Az „első” Vásárhelyi Terv történetéről, a Kárpát medence egyedülálló vízkincseiről és Széchenyi István szerepéről beszélt. (Tóth Albert két könyvet is hozott a könyvtárunknak: a Tisza-völgyi tájváltozásokról egy tanulmánykötetet, amelyet az előző havi Lélegzetben ismertettünk, és Széchenyi Tiszával kapcsolatos munkásságáról egy fakszimile kiadványt: „Eszmetöredékek, különösen a Tisza-völgy rendezését illetőleg”.)
Régen a Kárpát medence politikailag is egységes volt, és ez kedvezett a vízrendszerének. Csak a Duna jött be idegen földről, és távozott a Fekete tengerbe. A többi víz „házon belül” maradt, az itt élő lakosok maguknak őrizték vagy szennyezték. (Reméljük, hogy az Európai Unió bővülése visszahozza ezt az állapotot, annál is inkább, mert a vízbőség hatalmas komparatív előnyöket biztosíthat az itt élőknek a globális felmelegedés folytatódásával.)
A középkorban a terület csaknem harmada, 28,6 százaléka ártér volt. Ez mára 1,5 százalékra csökkent. A hullámtéri erdőket már említettük. Az Alföld egyéb területein az erdők fokozatos eltűnése a vízháztartás egyensúlyának felborulásával járt. Az erdők késleltetik, szerencsés esetben akadályozzák az árvizek kialakulását. (A Kárpátokban végzett tarvágások miatt az egyidőben lehullott nagyobb csapadékmennyiség késleltetés nélkül ömlik a folyókba és növeli az árvízveszélyt.) Gátolják a belvizek kialakulását, fontos páraszabályozó szerepet játszanak. A vadvízország kialakulásának, a belvizes területek növekedésének egyik oka az erdők eltűnése volt. 1800-ban még az erdősültség 22 százalék, 1925-ben csak 6–8 százalék. (Az erdők szabályozó szerepét „olajjal” kívánjuk helyettesíteni. Szivattyúkkal, óriási munkagépekkel, gátak építésével védekezünk az árvizek ellen, és a lakosság autón menekül a térségből más vidékekre.)
A problémák a XIX. században nagyobbak voltak, mint ma. A megoldásuk mintaszerűen történt. Széchenyi politikusi és Vásárhelyi mérnöki teljesítménye mellett még nagyon sokan voltak, akik példaként szolgálhatnak a XXI. századi feladat hasonló színvonalú megoldásához.
1846-ban, Vásárhelyi halála után három nappal Széchenyi összehívta a politikusokat, és aláíratta velük azt az egyetlen(!) körmondatot, amelyben összefoglalta a teendőket. Még abban az évben Tiszadobnál elkezdődött a nagyszabású munka. 1850-re 1346 km árvízi töltés állt, 1910-ben 6990 km. 1850-ben a lakosság 11,5 millió volt, ugyanezen a területen 1910-ben 18,3 millió. 1867-ben a vasút hossza 2200 km volt, 1900-ban 17 ezer km. Györffy István együttérzett a vadvízország lakosságával („mint partravetett hal lett a pákász”), ugyanakkor belátta, hogy a több mint 6 millióval megnövekedett lakosságnak sokkal több élelemre van szüksége.
Kikívánkozik belőlem az összehasonlítás: akkoriban a termelés növekedésének motorja a népesség robbanásszerű növekedése volt. A II. világháború után a romok között megint csak fizikai szükségszerűségből kellett nagy lendülettel új Európát emelni. Ma azonban, amikor túlfogyasztás van mindenből kontinensünkön, szabad-e tovább hajszolni a termelés mennyiségi mutatóinak „javítását”? Itt lenne az ideje, hogy az Európai Unió ne csak retorikájában, hanem ténylegesen is a szerves fejlődés, a fenntarthatóság útjára lépjen. Olyan közgazdasági szabályozórendszert alakítson ki, amelyben azok az országok járnak jól, amelyek nem a központilag bürokratikusan kiporciózott segélyeket akarják megkaparintani maguknak, hanem harmóniát teremtenek a gazdaság, a társadalom és a környezet között.

Beliczay Erzsébet


JELES NAPOK
 Augusztus 01.
   A szoptatás világnapja
 Augusztus 09.
   Állatkertek napja
 Augusztus 09.
   A bennszülött népek világnapja
 Augusztus 20.
   1989-ben e napon gyilkolták meg elefántcsont-csempészek George Adamsont, Joy Adamson munkatársát és férjét
 Augusztus 06.
   Hirosima-Nagaszaki emléknap
 
© Leveg? Munkacsoport 1991-2006. — Villámposta: szerkeszto@lelegzet.hu
A Lélegzetben megjelent írások és képek egyeztetés után, a forrás és a szerző feltüntetésével közölhet?k más kiadványokban.