Hét éves kisfiamat egy bécsi kirándulás után megkérdeztem,
mi tetszett a legjobban.
Azt válaszolta: tiszták voltak a mosdók.

Közhely, hogy egy cég tartós sikere, az alkalmazottak egyre javuló teljesítménye csak megfelelő munkakörülmények mellett biztosítható. Tengernyi irodalma van a munkahely kialakításának, a bútoroknak, a világításnak, az optimális szellőzésnek, a színek teljesítményre gyakorolt hatásának stb. Mindezek nem, vagy csak alig jutnak el az iskolákig. Pedig a tanulók „munkakörülményeinek” javítása és a tanulás hatékonysága, a sokat emlegetett túlterhelés csökkentése között nyilvánvaló az összefüggés. Akad olyan zavaró tényező, amelyet gondossággal és előrelátással egyszerűen el lehetne kerülni.

A mellékhelyiségek gondatlan takarítása, a WC papír állandó hiánya, a dugulások, a törött ülőkék – ez az, ami tipikus Magyarországon, sokszor még drága éttermekben is. Mi lenne, ha országimázs akció keretében bevezetnék az iskolákban a kétóránkénti mosdóellenőrzést, és folyamatosan biztosítanák ehhez a forrásokat?

Egy másik krónikus probléma a tornatermek, tantermek takarítása, portalanítása. Ezekben az intézményekben indokolt lenne professzionális takarítógépek használata, amelyekkel naponta el lehetne tüntetni a poratkákat, így nem csak a személyzet fizikai erőnlétén, lelkiismeretességén és intelligenciáján múlna a tisztaság.

Az oktatási épületek többségében nincs mód a fűtés termenkénti szabályozására, ezért a tájolástól függően egyes tantermek tartósan túlfűtöttek, míg máshol nem ritkán kabátban folyik a tanítás. Csak reménykedhetünk, hogy a fűtéskorszerűsítés és a nyílászárók rendbetétele néhány éven belül megvalósul az oktatási intézményekben. (Például a Strukturális Alapokból lehet pályázni forrásokra. Koordinálja az Energia Központ Kht.)

Hosszabb távon azonban a meleg elleni védelem fogja a nagyobb gondot jelenteni. Az agyonreklámozott gépészeti eszközökkel háromszor annyi energiába kerül az épületek hűtése, mint a fűtése. Ugyanakkor a klímaberendezések biztosította komfortérzet közel sem olyan minőségű, mint a természetközeli megoldások. Mivel az épületek szerkezeti kialakításánál az elmúlt 30-40 évben jobbára figyelmen kívül hagyták a nyári hővédelmet, a száz éves városi iskolák paradox módon felértékelődnek, mert jobban védenek a hőségtől, és ráadásul variálható elrendezésűek.

Nagyon sok olyan iskola van, amelynek az árnyékolása nem megoldott. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tanév 20-25 százalékában a déli és nyugati tájolású tantermekben jelentősen lecsökken a tanulók figyelme a meleg miatt. Lennének eszközök az utólagos beavatkozásra: például a zöldtető, a falakra felfuttatott növényzet, a homlokzatra szerelt árnyékolók, vagy előnevelt lombhullató fák telepítése a kritikus homlokzatok elé.

Vízzáró beton vagy aszfalt burkolat fedi a legtöbb iskolaudvart, mert ezt a legkönnyebb karbantartani. Semmiféle növényt nem futtatnak fel a falakra, kerítésekre, mert féltik a gyerekektől és a nyári hőségtől. Ki locsolná azokat a nyári szünetben? Nem ritka, hogy az iskolai terület egy részét parkolónak használják. Hosszú évek óta lehet pályázni az iskolaudvarok zöldítésére. Még a legkritikusabb helyzetben levő iskolákban is lenne lehetőség az udvarokat határoló téglakerítés befuttatására, járdáról vagy erkélyről indított zöldfal, ládában nevelt növényzet kialakítására. (Önkormányzat, esetleg szülői segítség mellett továbbra is folyik a Környezeti Nevelési Hálózat pályázata.)

Gondolom, nem szükséges a zöldterületek fontosságát ecsetelni a Lélegzet olvasóinak. Sajnos az önkormányzatok ezt nem így látják. Legtöbb esetben nem a nagy forgalmú utak mentén fekvő, elhanyagolt, sötét udvarú épületekben elhelyezkedő oktatási intézményeket zárják be, hanem azokat, amelyeket parkok, vagy legalább is megfelelő zöldterületek vesznek körül. Igaz, ezek mozgatják meg a befektetők fantáziáját is. Ilyen volt a VI. kerületben a Városligeti fasori általános iskola, amelyet sikerült megmenteni, vagy a VII. kerületnek a Hűvösvölgyi úton lévő óvodája, amelyet bezártak. Érdekes, hogy a sok sebből vérző épületek közül mindig a zöldterületbe ágyazottakról derül ki legelőbb, hogy alkalmatlanok, bezárásukat pedig egyszerűen a gyereklétszám csökkenésével indokolják.

Az ÁNTSZ jelentései szerint az óvodákban még jó, az iskolákban azonban nem megfelelő az étrend. A hatóságnak nincs elegendő kerete arra, hogy ellenőrizze, vajon az ételek tartalmazzák-e azt a kalória-, vagy ásványi anyag mennyiséget, amely a fejlődő szervezet számára szükséges. Van rá ugyan rendelet, de sok közétkeztetési vállalat nem vesz fel diplomás étkezési felelőst, aki a heti étlapot szakszerűen összeállítaná. Meg sem kísérelik, hogy közvetlenül a termelőktől szerezzenek be idénygyümölcsöt, zöldséget, netán aszalt gyümölcsöket. Inkább harmadosztályú narancsot adnak a gyerekeknek még kora ősszel is, mert az kényelmesebb. Megtehetik. Kísért az „olcsóbb állam” érdekében alkalmazott fűnyíróelv, nincs számonkérés. Az egyes gazdasági érdekek háttérbe szoríthatják a gyerekeket és a közérdeket. Holott felnőtt korra példát mutató, helyes táplálkozásra kellene nevelni a gyerekeket. Másrészről pedig jobban oda kellene figyelni arra, hogy a szülők és az önkormányzatok által fizetett nem kis összegek elsősorban a gyerekek érdekét szolgálják.

Ebédelni csak nyugodt, derűs körülmények között szabad, lassan megrágva minden falatot. Ennek ma pont az ellenkezőjére szoktatják a gyerekeket. A legtöbb helyen hiányzik a megfelelő méretű étterem. Luxusnak tűnik akkora kapacitást kiépíteni, hogy 12 és 14.30 óra között mindenki megebédelhessen. (Más kérdés, hogy ezer más dologra lehet még az étkezdét használni a nap többi részében.) A nagyobb probléma azonban az órarenddel van. Nemigen találkoztam a 10 éven felüliek órarendjében ebédelésre szánt „lyukas” órával. Van, ahol minden nap vita tárgya, hogy a gyerekek az ebéd miatt késnek a következő óráról.

Nyaranta a villamoson elborzadok a sok fiatal, különösen a lányok rossz tartását, kidolgozatlan testét látva. Riasztóak az adatok a mozgásszegény életmódról. Már nemcsak az egyre mostohább körülmények között élő belvárosi gyerekek és az ülőmunkát végző városi felnőttek tunyulnak el, hanem vidékiek is. Sok helyen sem a családnak, sem az iskolának nincs ereje arra, hogy a gyerekekkel megszerettesse a mozgást. Számomra rejtély, hogy miért nem olyan foglalkozások vannak a testnevelési órákon, amelyek MINDEN GYEREK számára örömet, vagy legalábbis jó példát jelentenének. Miért nem tanítanak például jógát vagy olyan gyakorlatokat, amelyeket otthon is minden nap érdemes elvégezni. Miért nem használják ki a serdülők hiúságát a testnevelés óra feladatainak összeállításánál?

A kormányok jönnek-mennek, ám a tömegsport valahogy senkinek sem a szívügye. Pedig a közösen végzett mozgás testünkre, lelkünkre gyakorolt hatása semmihez nem hasonlítható. Németországban például az önkormányzat az összes korosztály sportolását támogatja, méghozzá jelentős összegekkel. Egy VI. kerületi iskolában néhány éve azt szerették volna a szülők, hogy a gyerekek szombatonként focizhassanak az iskola korszerű, gumiszőnyeggel burkolt sportpályáján. Azzal utasították el, hogy nincs pénz egy felügyelő tanításon kívüli foglalkoztatására.

Óriási holt tőke fekszik kihasználatlanul az iskolaépületekben hétvégeken és nyaranta. Mikor jutunk el odáig, hogy a gazdasági szabályozás egy helyen veszi figyelembe az infrastruktúra hatékonyabb kihasználásának kedvező hatásait és az arányaiban jóval kisebb bérköltségeket? Mikor jön el az az idő, hogy az önkormányzatoknak megéri hétvégén nyitva tartani a tornatermeket különféle családi, nyugdíjas és egyéb sportfoglalkozások számára? Egyelőre sajnos a nemzeti egészségmegőrző programok népszerűsítésére sincs elég forrás, nemhogy érdemi cselekvésre.

Franciaországban, Bretagne egyik aprófalvas vidékén minden reggel elindulnak a kisbuszok egy központi pályaudvarra, ahonnan nagyobb buszok szállítják a gyerekeket a 12 osztályos iskolacentrumba. Innen csak este 6 óra felé érnek haza a tanulók, ugyanúgy, ahogyan reggel elindultak. Az iskola rendkívül jól felszerelt, parkosított. A bőséges ebédnél háromféle meleg ételből, salátából, gyümölcsléből választhatnak a gyerekek. Egy magyar középiskola diákjai látogattak el ebbe a minta értékű iskolába, ahol az EU bővítését ünnepelték meg a francia diákokkal közösen. Kiderült, hogy az ottani gimnazisták atlaszában egyáltalán nem szerepelnek a közép-kelet-európai országok. Magyarországról annyit tudnak, hogy ősi uralkodójuk Attila, Hitlerhez és Sztálinhoz hasonló diktátor volt. Nem folytatom...

Mi nem tartunk itt. Sok faluban üzemeltetik az iskolákat a növekvő nehézségek ellenére. Az érettségin részletesen kell tudni a francia forradalmat is, és a földrajzi atlaszunkból egyetlen országot sem felejtünk ki. A televíziós kvíz játékok, a funkcionális analfabétizmus mértékéről készült felmérések, a szakmunkásképzők és egyes szakközépiskolák által adott „útravalók” azonban – mondhatni – vészjóslóak. Ugyanakkor a gazdasági teljesítményünk még évtizedekig el fog maradni a nyugati országokétól. Vagyis továbbra sem lesz pénzünk a már nálunk is megtalálható szuperiskolák mindenki számára hozzáférhetővé tételére, és utazni sem fognak annyian, mintegy pótolva az iskolák hiányosságait, mint nyugati szomszédaink. A demokrácia, a vállalkozási rutin sem tanulható meg rövid idő alatt, sem az iskolában, sem pedig a jelenlegi Magyarországon.

Személyes véleményem az, hogy a pedagógus szakma presztízsének visszaállításával lehet egyedül feloldani a fenti ellentmondásokat, és felvenni a versenyt a gazdagabb országokkal.