A fogyasztó által fizetett vízdíj tartalmazza a vízkészlet járulékot és a kúttól a csapig tartó infrastruktúra beruházási, fenntartási és működtetési költségeinek egy részét (ideális esetben az egészet, de jelenleg nálunk ezt senki sem fizeti meg teljes mértékben). Hazánkban egy köbméter víz díja a szolgáltatóktól függően 200–400 forint között mozog. Ebből jelenleg 3,4 forint a vízkészlet járulék. Ez szemléletesen azt jelenti, hogy egy liter csapvízért 2–4 forintot fizetünk, amelyből 0,0034 forint járulék folyik be az állami kasszába. Abban az esetben, ha ezt a vizet gazdasági társaság hozza a felszínre például palackozási céllal, akkor a vízkészlet járulék értéke 10,2–21,4 forint köbméterenként. Így egy liter palackozott víz ára 70–80 forint körül mozog, amelyből 0,01–0,02 forint körüli a járulék. Feltűnő, hogy az azonos termékek után fizetett járulék között 27–133-szoros az eltérés. Kérdés, hogy melyik ár áll közelebb a közüzem által szolgáltatott víz valódi értékéhez. Vajon magyarázható-e ez a különbség a két termék, azaz a csapvíz és az ásványvíz iránti eltérő fizetési hajlandósággal?

Vízkészlet járulékot köteles fizetni minden olyan vízhasználó, aki évente 500 köbméternél többet fogyaszt a közüzemi hálózatról. Jelenleg az öntözéses mezőgazdaság, az állattartással foglalkozók és a fürdő célú felhasználók kedvezőbb vízkészlet járulékot fizetnek. Hasonló kedvezményt kap a gazdasági célú ivóvíz-felhasználás is. Pedig érdemes lenne elgondolkodni a járulék emelésén és további differenciálásán. A lakossági fogyasztás mintegy felét, azaz évente 295 millió köbméter vizet karszt- és rétegvizekből nyerjük, mert a felszíni szennyezések miatt egyre mélyebb rétegekből vagyunk kénytelenek felhozni a jó minőségű vizet. Míg a felszíni és a felszín közeli talajrétegek vízkészlete bővebb és gyorsabban visszatermelődik, addig a felszín alatti készletek (hasadék, karszt réteg) sokkal szegényebbek, visszapótlódásukhoz pedig sokkal hosszabb idő kell. Ezért indokolt lenne, hogy a mélyebb rétegekből nyert vízmennyiség díja magasabb legyen a gyorsabban pótlódó készletek díjánál.

A tavaszi vízbőség és a nyári vízhiány időszakában elfogyasztott vizet is külön „terméknek” kell tekinteni. Takarékosságra intene, és a víztározás lehetőségeinek átgondolására ösztönözné a felhasználókat, ha vízbő időszakban kevesebbet kellene fizetniük, mint a vízhiány idején.

A halastavak, az erőművek jóval kevesebb díjat fizetnek, mert nem elhasználják, hanem csupán felhasználják a vizet, azaz nem okoznak mennyiségi változást a vízkészletben. Ezekben az esetekben is meg kellene vizsgálni, hogy a folyamat hatással van-e a vízháztartásra. Ilyen hatás lehet a folyó áramlásának megszakítása és ebből következően a partiszűrésű vízbázisok készleteinek csökkenése, minőségük romlása.

Ebben a rövid cikkben nem tudjuk bemutatni részletes számításainkat, de összegezve elmondhatjuk, hogy 2002-ben a vízgazdálkodásban körülbelül 2,1–4,7 milliárd forintot tett ki a környezetileg káros támogatások mértéke.

Ungvári Gábor