kapcsolatlélegzetnyi hírlevélgyorskeresés
Loading
Hol tudjuk tárolni a légkörből kivont szén-dioxidot?
Még tizenöt év

Viszonylag sok szó esik az éghajlatváltozás kapcsán a technológiai lehetőségekről. Sokan bíznak abban, hogy majd a technika mindent megold, többek között megfékezi a üvegházhatású gázok növekvő kibocsátását is. De valóban ott tart-e a technológiai fejlődés, hogy megoldást jelentsen a felmelegedésre?
Mi is az alapvető gond? A fosszilis tüzelőanyagok elégetésével üvegházhatású gázokat eregetünk a légkörbe. Másképpen fogalmazva a föld alól előbányászott szénszármazékokat (kőolaj, földgáz, szén) elégetjük és a légkörbe juttatjuk, aminek következtében a C-molekula (c = carbon, szén) légköri koncentrációja megnő. Elvileg mi sem egyszerűbb ennél: vonjuk ki a légkörből a szenet! A technológiai megoldások pontosan ezt célozzák. A szén-dioxid „capture and storage”, amelyet magyarra talán szén-dioxid kivonásnak (szó szerint: elfogás és tárolás) fordíthatnánk, azért került az érdeklődés középpontjába, mert ez a legkényelmesebb éghajlatvédelmi megoldás. Ha ezt alkalmazzák, nem kellene változtatni jelenlegi energiahabzsoló életmódunkon, mert a fejlesztők szerint a technikai fejlődés révén megszűnik a fenyegető probléma.
A szén-dioxid kivonási technológia lényege, hogy az ipari, illetve energetikai forrásoknál keletkező szén-dioxidot „megfogják”, majd elszállítják egy tárolási helyre, ahonnan garantáltan nem kerülhet ki a légkörbe. A technológiát a költséghatékony és rugalmas jövőbeli éghajlatvédelmi eszközök közé szokták sorolni.
Tárolás
Elsőként vizsgáljuk meg, hogy hova lehet a szén-dioxidot biztonságosan „eldugni”. Két lehetőség adódik: a föld alá, illetve az óceánok mélyére. Alapvető kritérium, hogy a tárolóeszköz több száz évig biztosan ne szivárogjon.

Geológiai tárolási formák
Forás: IPCC Special Report on Carbon dioxide Capture and Storage, 2005

Hogyan lehetne lejuttatni az ócéánok mélyére a szén-dioxidot?
Forrás: IPCC Special Report on Carbon dioxide Capture and Storage, 2005
Az óceánok alatti tárolás környezetvédelmi szempontból számos kérdést vet fel. A szén-dioxid elsavasítaná a tengervizet, amelynek beláthatatlan következménye lenne a tenger élővilágára. (Ez utóbbi folyamat egyébként már ma is súlyos veszélyekkel fenyeget – ld. a Lélegzet 2004/10. számában a „Savas-tenger” című cikket!) Mivel ilyen technológiával még csak nem is kísérleteztek, ezért a valós következmények nem mérhetők fel. Szerencsére ez a megoldás lenne a legdrágább, így egyelőre igazából senki nem tekinti valós alternatívának.
A geológiai tárolási lehetőségeket a következő ábra szemlélteti. Az olaj- és földgázmezőkön, illetve a sóréteg-formációkon legalább 800 méter mélyre lejuttatott szén-dioxid a tapasztalatok alapján egy idő után stabilizálódik, és nem szökik a felszínre. Szénágyak alatt is bekövetkezne ugyanez, azonban ilyen mélyre szinte soha nem hatolnak a szénkitermelés során. A kőolaj- és földgáz-mezőkön a lejuttatott szén-dioxid megnöveli a nyomást, így a fosszilis tüzelőanyagokat könnyebb és olcsóbb a felszínre hozni.
Tárolási kapacitás lenne bőven, egyes becslések szerint akár 2000 gigatonna szén-dioxidnak is jutna hely. Nem meglepő, végül is ezeket az anyagokat a föld alól szedtük elő. 2002-ben 7 gigatonna volt a globális kibocsátás, tehát egy évszázadra ez biztosan elegendő lenne.
Mi történik, ha mégis kiszökik a gáz? Ki lesz érte a felelős? Mivel hatalmas mennyiségekről beszélünk, ezért várhatóan a kár olyan nagy lenne, hogy a tárolást végző cég azonnal csődbe menne. Egy ilyen helyzetben pedig a társadalomra hárulnának a károk. Magas biztosíték előírása a tárolást végző cég felé ilyenformán elengedhetetlen.
Ki fizesse meg?
A szén-dioxid kivonására alkalmas erőművek elvileg 90 százalékban képesek lennének megszűrni a kibocsátott káros anyagokat. Ugyanakkor a „szűrőberendezés” akár ötödével is rontaná az erőmű hatékonyságát. Összességében nem beszélhetünk nulla-kibocsátású technológiáról, mert ezzel a módszerrel legalább a szennyezések egytizede kijut a légkörbe, ráadásul a működési hatékonyság is romlik. Ilyen erőművek várhatóan teljesen új technológiával épülnének, mert a meglevő erőművekre egy egyszerű „ szén-dioxid-szűrő” nem szerelhető fel.
Nagyon fontos kérdés, hogy ki fizesse a szén-dioxid-kivonás költségét. Az ipar a versenysemlegességre hivatkozva állami kutatás-fejlesztési pénzekért lobbizik. Szerintük mindegyik éghajlatvédelmi megoldás egyenlő elbánás alá kell hogy essen. A brüsszeli székhelyű Éghajlatvédelmi Akcióhálózat (Climate Action Network Europe) szerint azonban amennyiben ez közpénzből történne, az újabb támogatást jelentene az „olajiparnak”. Ugyanis az elmúlt évtizedekben a fosszilis tüzelőanyagok hatalmas állami támogatásokban részesültek, mivel a külső költségek még mindig nincsenek beépítve az árakba, továbbá gondoljuk csak végig, hány erőmű épült állami forrásból. A beruházási költség az egész kérdés legkényesebb pontja. A pótlólagos technológiai igény miatt mindenképpen drágább lesz a hagyományos erőműveknél. A kérdés csak az, hogy mennyivel? Mind ez ideig még egyetlen egy sem épült a világban, így valós költségkalkulációról nem lehet beszélni. Az biztosnak látszik, hogy a jelenlegi árviszonyok mellett ez a technológia egyáltalán nem kifizetődő, ezért az üzleti szektor nem tolong a megvalósításért. Állami szerepvállalás nélkül belátható időn belül nem történik semmi. Hollandiában, ahol már felmerült egy ilyen erőmű felépítésének gondolata, a beruházó a költségek 50 százalékát szeretné az állammal finanszíroztatni. A költségek nagyban függnek az alkalmazott technológiától, a mérettől, az energiahordozó árától, a szén-dioxid tárolóhelyre történő szállítási távolságától, a tároló földtani jellemzőitől stb.
Itt volna az ideje a fosszilis energia externális (külső) költségeinek az árakba történő beépítésének. A fosszilis energiahordozók felhasználása okozza többek között az éghajlatváltozást, aminek az egész társadalom látja a kárát. Miért is ne fizethetnék a felhasználók a szén-dioxid-kivonás költségeit?
A kibocsátási jogok kereskedelme elérte, hogy piaci ára lett a szén-dioxid-kibocsátásnak. A kereslet-kínálat viszonyai határozzák meg az európai emisszió kereskedelmi rendszer keretében egy tonna szén-dioxid árát. Elképzelhető, hogy amennyiben a világ szigorú kibocsátás-csökkentési célokban állapodik meg, úgy a szén-dioxid ára fel fog szökni. Jelenleg egy tonna 23 euró körül mozog. Ez még nem versenyképes ár a kivonási technológiához képest. Az ENSZ Éghajlatvédelmi Kormányközi Testülete (IPCC, Intergovernmental Panel on Climate Change) becslése szerint tonnánként 25–30 dolláros ár körül várható, hogy az első lépések megtörténnek.
Összefoglalásképpen elmondhatjuk, hogy még legalább 15 évet kell várnunk arra, hogy a technológia kiforrja magát. Számos bizonytalansági tényezőt nem könnyű kiküszöbölni (felelősség, költség, szivárgás). Ugyanakkor a kibocsátás csökkentését most kell végrehajtani. Nem szabad abba a hibába esni, hogy várunk, amíg majd a technológiai haladás megoldja a problémát. Félő, hogy a helyzet addigra visszafordíthatatlan lesz. Az éghajlat, a légkör rendkívül összetett dolog. Még csak korlátozott mértékben ismerjük működését. Minél inkább belepiszkálunk, annál nehezebb lesz visszaállítani, még új technológiákkal is.

Szabó Zoltán


JELES NAPOK
 Augusztus 01.
   A szoptatás világnapja
 Augusztus 09.
   Állatkertek napja
 Augusztus 09.
   A bennszülött népek világnapja
 Augusztus 20.
   1989-ben e napon gyilkolták meg elefántcsont-csempészek George Adamsont, Joy Adamson munkatársát és férjét
 Augusztus 06.
   Hirosima-Nagaszaki emléknap
 
© Leveg? Munkacsoport 1991-2006. — Villámposta: szerkeszto@lelegzet.hu
A Lélegzetben megjelent írások és képek egyeztetés után, a forrás és a szerző feltüntetésével közölhet?k más kiadványokban.