 Hogyan, milyen forrásból célszerű finanszírozni az egészségügyi ellátást?
Boda Zsolt: Az egészségügyi ellátás finanszírozása történhet egyrészt adókból, járulékokból, másrészt biztosítási díjakból, harmadrészt az ellátottak közvetlen kifizetéseiből. Általában mindhárom finanszírozási mód jelen van a világ országaiban, a fő kérdés az, hogy az alapellátás finanszírozása döntően milyen módon történik. Kevésbé érdekes ugyanis, hogy az alapellátásba nem tartozó kezelésekért esetleg a magánbiztosító fizet – fontos viszont, hogy az alapellátást vajon magánbiztosítókra akarjuk-e bízni, miként a kormány tenné az új egészségbiztosítási törvény szerint. Saját zsebből pedig fizetünk most is (például a gyógyszerek árát részben a betegek állják), nem mindegy azonban, hogy ez a részarány mekkora. Ez hazánkban európai összehasonlításban már ma is elég magas, az állami egészségügyi ráfordítások viszont egyáltalán nem tekinthetők annak – nem is értem, miért pont ezen a szektoron akar a kormány takarékoskodni.
Észak-Európában az első megoldás dívik, míg Európa fennmaradó részén inkább a második. Ám fontos megjegyezni, hogy a több-biztosítós modell sehol sem azt jelenti, hogy a biztosítók az egyéni kockázatok alapján szabják meg a díjakat. Európában mindenhol társadalombiztosítási logika alapján szerveződik az egészségbiztosítás. Vagyis a Gyurcsány-kormány "egy biztosító – több pénztár" szlogenje csak kommunikációs trükk. Abban viszont hazánk alapvetően el fog térni az európai modelltől, hogy az egészségbiztosítók vállalati formában, nyereségorientált módon fognak működni.


Mihályi Péter: A cél egy valódi társadalombiztosítási rendszer kialakítása, melynek szabályait ugyan az állam állapítja meg, de a rendszer az államtól függetlenül működik. Húsz-harminc éves perspektívában az embereknek, mint munkavállalóknak és mint párkapcsolatban vagy egyedül élő felnőtteknek egyaránt az az érdekük, hogy minden tekintetben maguk rendelkezzenek egészség- és nyugdíjbiztosítási stratégiájuk, illetve erre a célra befizetett pénzeik felett, mert csak ezen a módon tudják biztosítani jogosultságaik portabilitását. Ne függjenek a munkáltatójuktól, ne függjenek az államtól. Csak ez garantálja, hogy akármelyik országban élnek (dolgoznak, háztartást vezetnek, tanulnak stb.) biztosítási jogviszonyuk folyamatos és garantált legyen, és öregkori megélhetésük sem függhet attól, hogy házastársuk milyen jogviszonyt hagyott rájuk örökül (például özvegyi nyugdíj). Csak egy ilyen rendszer képes arra, hogy az embereket ésszerű, előrelátó stratégiára kényszerítse, hogy számukra hihető garanciákat is nyújtson, és ugyanakkor minimalizálja a mindenkori kormányok számára a lehetőséget abban a tekintetben, hogy választási megfontolásokból, a közpénzek rovására nyugdíjemeléssel és/vagy az egészségügybe történő pénzpumpálással kísérletezzenek. Ezt másképp nem lehet elérni, mint úgy, hogy a törvény által megszabott, kötelezően fizetett járulékokat a biztosítók külön-külön gyűjtsék, és csak utólag történjen meg – a más szempontok miatt fontos – pénzügyi kockázatkiegyenlítés. A mostani pénztártörvény csak az első lépés ebben a 10–15 évet is igénybe vevő átalakulási folyamatban.


 Egyenlőség az egészségügyben minden állampolgár számára: van-e, kell-e, megteremthető-e, megőrizhető-e, és ha igen, milyen feltételekkel?
BZs: Az igazságosság a mai egészségügy legkomolyabb problémája, nem csak nálunk, hanem világszerte. Az új diagnosztikai, gyógyítási technológiák új távlatokat nyitottak a gyógyításban, ám egyszersmind szinte kezelhetetlen költségrobbanást okoztak. Egyszerűen fogalmazva: képtelenség mindenkinek a legkorszerűbb ellátást biztosítani. Vagy mindenkinek korlátozzuk az elérhető lehetőségeket, vagy azokat részben az egyéni fizetési hajlandósághoz kötjük. Az első esetben olyanok sem jutnak bizonyos kezeléshez, akik pedig hajlandóak lennének részben vagy egészben megfizetni annak árát. A második esetben viszont a szolidaritás elve sérül: a kisjövedelműek alacsonyabb szintű ellátáshoz juthatnak csak.
A probléma mindenhol fennáll, és komoly etikai dilemmákat vet fel. A kormány kommunikációja hamis, amennyiben azt sugallja, hogy a több-biztosítós rendszer ezt a kérdést megoldja. Nem oldja meg. Ez társadalmi vitát és társadalmi, politikai döntést kíván.
A magyar egészségügy ezen felül is igazságtalan. Bár az egyenlőség elvére épül, valójában attól függően, hogy az ország melyik részében laknak, vagy milyen kapcsolatokkal rendelkeznek, a betegek időnként nagyon különböző ellátáshoz jutnak hozzá. Óriásiak a területi egyenlőtlenségek is. Bár folyamatosan azt halljuk, mekkora a pazarlás az egészségügyben, az is egészen biztos, hogy nagyon sokan ma sem kapják meg azt az ellátást, ami elvileg jár nekik. Rajtuk spórol a rendszer. Hogy mennyit, nem tudjuk – ezt jó lett volna felmérni a TB privatizációja előtt. Akárhogy is: ezt az igazságtalanságot sem fogja orvosolni önmagában a privatizáció.


MP: Az egészségügy színvonala, minősége, komfortja 80–90 százalékban az adott ország gazdasági fejlettségének függvénye. A gazdag országokban a szegények is tovább élnek, jobb ellátásban részesülnek. Ettől függetlenül itt sem lehet teljes egyenlőségről beszélni. Ugyanakkor ez nem közvetlenül az átlagosan nyújtott ellátásokban mutatkozik meg, hanem sokkal inkább abban, hogy az iskolázottabb rétegek rendszerint magasabb jövedelemmel is rendelkeznek, és így késztetésük is, meg lehetőségük is van arra, hogy egész életpályájuk során egészségesebb életmódot folytassanak. Az állam feladata az, hogy garantálja a mindenki számára kötelezően vagy kvázi-kötelezően igénybe veendő ellátásokat (például oltások, anya- és csecsemő-ellátások, mentés), továbbá azokat a különlegesen nagy költségű, magas fokú szervezettséget igénylő ellátásokat, amelyek viszonylag ritkák ugyan, de eseti szinten megfizethetetlenül drágák (például transzplantációk).


 Milyen feltételek teljesülése mellett szűnhet meg a hálapénz?
BZs: A hálapénz bonyolult probléma, de egy biztos: a vizitdíj önmagában nem lett volna elégséges a megszüntetéséhez. A tavalyi reformok miatt a magyar egészségügyben általánossá vált az, ami eddig csak elszigetelt jelenségként létezett: az ellátás számos formájára várni kell, várólisták vannak. Ez pedig újabb lökést ad a korrupciónak. A hálapénz felszámolásához, visszaszorításához minden bizonnyal komplex intézkedéscsomag kellene, amelynek szükséges – de önmagában semmiképpen sem elégséges – része kell legyen az európai összehasonlításban is szégyenletesen alacsony orvos- és nővérfizetések rendezése. Jogi, adminisztratív és etikai eszközök összehangolt alkalmazásával, valamint a várólisták visszaszorításával érhető csak el eredmény, és csak középtávon. Erre jelenleg semmi remény sincs.


MP: A hálapénz megszüntetésének legalább négy alapvető feltétele van. Az egyik az orvos-beteg találkozás során kötelezően megjelenő, minimális készpénzfizetési kényszer (ez a vizitdíj), mert ez kiváltja a boríték-kényszert. A második feltétel az, hogy orvosok és a gyógyító intézmények minél nagyobb arányban alakuljanak át gazdasági társaságokká, ahol egyértelművé válik, hogy az orvos vagy a nővér által "zsebre tett" pénz az intézmény megkárosítását jelenti. A harmadik feltétel egy jól működő biztosítási rendszer, amelyik hiteles módon átveszi a betegutak menedzselését a szükségszerűen önérdek-vezette orvosoktól és intézményektől. Ha a paraszolvencia visszaszorulása érezhetővé válik, akkor sor kerülhet a hálapénz elfogadásának szigorú tiltására, a vétkesek jogi szankcionálására is.


 Magyarországon még mindig kevés szó esik a megelőzésről. Preventív intézkedések helyett gyakrabban alkalmazunk költségesebb és kevésbé hatékony csővégi megoldásokat. Mit gondol, mi ennek az oka?
BZS: Az egészségügy nálunk "betegségügy" – a megelőzés valóban elhanyagolt területnek számít. Egyszerűen fogalmazva: ez a magyar egészségpolitika bűne és felelőssége. A politikusok is rövidtávon gondolkodnak, míg az egészségre nevelés csak hosszabb távon működik és nehéz látványos eredményeket felmutatni.
Fontos újra megjegyezni: a társadalombiztosítás privatizációja sem fog segíteni e tekintetben. A megelőzés hosszú távú szemléletet feltételez, amely nem csak a politikusoknak nem, de a vállalatoknak sem sajátja. Ráadásul rettenetes, de igaz: a betegségek korai felismerése általában nem csökkenti az egészségügyi költségeket, hiszen így a beteg még sok drága kezelést kaphat, ami előrehaladott betegség esetében gyakran már nem lehetséges. A profitérdek tehát nem ösztönöz a megelőzés és a korai felismerés előmozdítására.


MP: A megelőzéssel kapcsolatban illúziók élnek a fejekben. Naivitás azt gondolni, hogy a prevenció egyfajta össztársadalmi malacpersely, amibe ma beteszünk 1000 forintot, és egy év múlva 10 ezer forintot lehet kivenni belőle. Ötven évvel ezelőtt ez hellyel-közzel igaz volt (pl. tbc-szűrés), ma már nem. Az egyének szintjén viszont van értelme a prevenció fokozásának – különösen akkor, ha valaki tudja magáról, hogy genetikus hajlamai milyen megbetegedésekre prediszponálják. Meg akkor is van értelme, ha valaki elég gazdag ahhoz, hogy nagyon sok pénzért, kis valószínűségű események bekövetkezését kizárja. Például 250 ezer forintért PET-CT vizsgálatnak veti alá magát egy amúgy panaszmentes felnőtt. Kétségtelenül ez a legjobb módja annak, hogy megbizonyosodjunk arról, nincs-e kezdődő rákbetegségünk.