Ez óriási felelősség, de sajnos, csak filozófiai értelemben. Eddig senkit sem büntettek meg azért, ha egy általa tervezett létesítményről — legyen az híd, lakóház vagy sportpálya — megvalósítása után bebizonyosodott, hogy — egyszerűen szólva — nem ott a helye. Büntetést azok kaptak, akiknek mindez lakóhelyükké, környezetükké vált, és élniük kell(ett) benne.

Mindez a tanácsrendszer idejében nem jelenthetett nagy gondot, bimbódzó demokráciánkban azonban az önkormányzatok képviselői és tisztségviselői egyre sűrűbben kénytelenek megbírkózni a "szakmai és szakértői érvekkel alátámasztott" rendezési (magyarul: beépítési) tervekkel szembeni népharaggal. A birkózás azonban elvétve végződik a lakosság győzelmével, hiszen a "küzdelem" egyenlőtlen, sokszor pedig szabálytalan is.

Igaz, törvények írják elő a lakosság és a társadalmi szervezetek véleményének kikérését és figyelembevételét, de ez senkit sem érdekel a valódi felelősségvállalás hiánya miatt, pedig az érintett lakosság — talán — jobban tudná, hogy neki mire van szüksége.

Az "a nagyobb közösség érdeke úgy kívánja" kezdetű monológ viszont egy választott képviselői demokráciában nem igazán állja meg a helyét. Főleg, ha a "nagyobb közösség" nem is magyar.

A budapesti polgár meg csak kapkodja a fejét, mert mindig van egy "nagyobb érdek", ami beépíti a ház előtti parkot, játszóteret, esetleg autópályát csinál egy csendes kis utcából.

Persze a "legszebb" az, ahogy a főváros és a kerületek önkormányzatai csatáznak egymással. A presztízsháború végeredményét általában nehéz előre megjósolni, tény viszont, hogy — jobb híján — itt már mindkét oldalon fel-felbukkan a polgárok érdekeinek előtérbe helyezése.

A város tehát növekszik: tőkeerős nyugati és távol-keleti vállakozók vadászterülete, akik — kihasználva a jog és az erkölcs hiányosságait — az önkormányzatokkal és a tervezőirodákkal karöltve, le-lecsapnak egy-egy beépítetlen telekre, busás hasznot húzva ebből más kárára.

A teljes jogi zűrzavart, a rövidtávú pénzszerzési hajszát, így a mai budapesti városfejlesztés abszolút csődjét és erkölcstelenségét azonban legjobban — a Magyar Hírlapban december 21-én megjelent cikk alapján — az őrs vezér terének példája mutatja. Az írásból megtudhattuk, hogy a tér három önkormányzat — a Fővárosi, a X., valamint a XVI. kerületi — tulajdonában van, és, mint minden bevásárlóközpont, ami egyben közlekedési és tömegközlekedési gócpont, ez is zsúfolt, zajos és büdös. Vélem, ahhoz sem kell semmi szakirányú végzettség, hogy bárki rájöjjön: az őrs vezér tere Egy Tér — szerves egysége, domináns része, fő meghatározója a város szerkezetének, stílusának.

Valamikor tisztában lehetett ezzel a rendezési terveket készíttető Főpolgármesteri Hivatal is, ám amikor a zuglóiak nem adták áldásukat a nagy műre, egyetlen tollvonásal kettévágták a teret, melynek további beépítése még több forgalmat vonz, még nagyobb zsúfoltságot okoz, a mélygarázsok és a közúti felüljáró terveinek ellenére is. Így érthető, hogy üres frázisként hatott a Főpolgármesteri Hivatal munkatársának azon kijelentése, mely szerint "természetesen a tágabb környezetre gyakorolt hatások figyelembevételével" készült a terv. Már csak azért is, mert a Nagy Lajos király útjára merőlegesen tervezett felüljáró a Kerepesi út forgalmát méginkább zavartalanná teszi a Belváros felé, ami ellenkezik a fővárosi úthálózat sugaras elemeinek kapacitáscsökkentési elképzeléseivel, azaz a Belváros tehermentesítési koncepciójával.

Végeredményben tehát két elvi lehetőség közül választhatunk: vagy az önkormányzatok és ügyosztályaik nincsenek tisztában egymás terveivel, vagy nagyon is tisztában vannak vele, de tudják, mese az egész.

Válassza ki magának mindenki a szimpatikusabbat.