Mire költsük az EU-támogatásokat (és saját pénzünket)?
Repkednek a száz-, sõt ezermilliárdos becslések a környezetvédelemmel és az infrastruktúra fejlesztésével kapcsolatos csatlakozási költségekrõl, miközben legfeljebb csak néhány milliárd jut évente egy-egy feladatra. Az Európai Unió pályázati feltételeit nem lehet nagyvonalúnak nevezni, így különösen nem mindegy, hogy mit, hogyan, mikor és mibõl valósítunk meg.
A rosszul létrehozott kapacitások (Magyarország összes keletkezõ szennyvizéhez elegendõ tisztítómûvi kapacitás megépítése mellett a fél ország még ellátatlan), megkérdõjelezhetõ EU-normák (200_300 milliárd forint arzénmentesítésre), egyes versenyképességet befolyásoló eszközök túlhangsúlyozása (áruk szabad mozgása), a kedvezõtlen gazdasági szerkezet konzerválása (kevés hozzáadott érték) veszélyeztetik a felzárkózást, és féloldalas fejlõdést, egyes területeken növekvõ lemaradást okozhatnak.
Melyek a legsürgősebb teendők a fenntartható fejlődés környezetvédelmi vonatkozásaival kapcsolatban?
1) Leltárba kell vennünk a megvalósításra tervezett beruházásokat, valamint a fejlesztések környezeti, szociális és egyéb hatásait, a költségeket, a kiválasztott technológiák sajátosságait (pl. a foglalkoztatottak száma, elkerült költségek stb.). Ez a „kívánságlista" pontosabban mutatná meg a költségigényt, ami egyes területeken jóval több annál, mint amennyit ésszerû megvalósítani. (Itt elsõsorban a beruházások erkölcsi avulására gondolunk. A jelenlegi pazarló életmódot, technológiákat reményeink szerint hamarosan felváltják az új szemléletû, fenntarthatóbb megoldások.)
2) A „kívánságlista" alapján kell kiválogatni a legsürgõsebb, illetve legfontosabb projekteket. Nem szabad azonban az elõzõ évtizedek hibáit folytatva a forrásokat a fenntartások, korszerûsítések és a kutatás és fejlesztés rovására „elõteremteni".
Sokak szerint jól elõkészített, nagyméretû, viszonylag egyszerû beruházásokat kell megvalósítani, mert azok átláthatóak, kevesebb adminisztrációval járnak mind az ország, mind az EU számára. Az ilyen létesítményekre szakosodott nagy vegyesvállalatoknak megvan a rutinja és a tõkéje is ahhoz, hogy formai szempontból tökéletes pályázat-csomagokat tegyenek a döntéshozók asztalára. Egy forrásszegény, az átalakulás rengeteg nehézségével küszködõ országnak azonban jobb lenne, ha pénzeszközeit, energiáját kevésbé látványos, de hatékonyabb beruházásokra _ az oktatásra, a mûszaki fejlesztésre, a vállalkozói szemlélet erõsítésére és a foglalkoztatás bõvítésére _ költené, illetve energiájának nagyobbik részét a problémák megelõzésére és nem a kezelésére fordítaná. Ezt igazolják a korábban csatlakozott országok sikerei és tartós lemaradásai.
Hogy mennyire hiányoznak az innovatív helyi elképzelések, azt mutatják a környezetvédõ civil szervezetek spontán felmérései is. Több mint 300 kelet-magyarországi település polgármesterének a véleményét kérdezte néhány éve a Levegõ Munkacsoport arról, hogy ha kezükbe adnák azt a létszámarányos összeget, amelyet az M3-as autópálya keleti szakaszának építésére szánnak, mit tartanának a legfontosabb teendõknek a területükön. Az autópályát támogató megyeszékhely mellett két hátrányos helyzetû kistelepülés válaszolt. Az egyik polgármester autópályát akart a munkanélküliség enyhítésére, a másik viszont a helyi problémákat kívánta orvosolni, ugyancsak a munkanélküliségre hivatkozással.
A Nyíregyháza székhelyû E-misszió Egyesület közel 150 önkormányzati pályázatot nézett át. A támogatás 80 százalékát útra vagy szennyvíztisztítóra kérték. Autópálya, szennyvíztisztító, regionális hulladéklerakó _ ezek azok a csatlakozásra váró országokra jellemzõ programok, amelyeket az EU-ban is egyre több bírálat ér. Drágák, nem ösztönöznek a fenntartható fogyasztásra, és elviszik a pénzt az oktatás, a városi térségek megújítása, a vidékiek élet- és munkakörülményeinek javítása és a mûszaki fejlesztés elõl. (Ezeknél nagyobb „sláger" csak a vezetékes gáz bevezetésének szorgalmazása volt. Mára nyilvánvaló, hogy nemcsak az ország egészének a szempontjából kedvezõtlen a szétaprózott gázhálózat, de a falvak lakói sem tudják a növekvõ árakat kifizetni, hasonlóan a méregdrága technológiájú regionális víz_csatorna közmûvekhez.)
3) Hátra van még a kérdés, hogy mibõl teremtsük elõ a forrásokat az önrészre. Nem alaptalan az a félelem, hogy az ország képes az összes pénzt fogadni. A következõ években a költségvetés számos igen fontos területen megszorításokkal él, a kis- és középvállalkozásoknak is tartósan pénzügyi gondjaik vannak. Maradnak a multinacionális vállalatok által szorgalmazott projektek (amelyekkel kapcsolatban fentebb említettük a fenntartásainkat), valamint a lakosság.
Véleményünk szerint a lakosság érdekeit szolgálná, ha lehetõsége lenne arra, hogy fogyasztási kiadásainak és megtakarításainak jelentõs hányadát áthelyezhetné a környezetvédelmi szférába. Erre rengeteg példát találunk az EU országainak gyakorlatában. Nálunk ma egy átlagos háztartásnak nincsenek megfelelõ lehetõségei sem a kedvezõ megtakarításokra, sem pedig a lakhatási költségeinek és a lakhelye környezetének befolyásolására. Csak keveseknek van ugyanis energiájuk és hozzáértésük ahhoz, hogy rendszeresen figyelemmel kísérjék a bankok, befektetési alapok kínálatát, és kevéske megtakarításukat valóban jövedelmezõn, nem pedig sokszor negatív reálkamat mellett helyezzék el. Ugyanakkor a gyakran monopolhelyzetben levõ vállalatok a közmûhálózat fejlesztését többszörösen is megfizettetik a lakossággal. Az állami támogatás valójában az adófizetõk pénze. Ehhez jön a hálózatfejlesztés és egyéb jogcímeken beszedett egyszeri hozzájárulás, valamint az életfogytiglan tartó díjfizetés. A szinte képtelenül magas havidíjaknál is szívesen hivatkoznak a fejlesztésekre (Matáv), a tõkeköltségekre (energiaszektor) és a _ sokszor a rosszul tervezett létesítmények miatt _ megnövekedõ üzemeltetési költségekre (víz-csatorna).
Mennyivel hitelesebb lenne a technológia kiválasztása és az üzemeltetés, ha a lakosság, az ügyfelek a fejlesztési hozzájárulás arányában a létesítmény, illetve hálózat résztulajdonosaivá válnának, és maguk dönthetnének arról, hogy a keletkezõ nyereséget mire költik. Több FÁK országban svájci, dán és egyéb országok közremûködésével létesülnek víz- és szennyvíztisztító mûvek a magántõke bevonásával (PPP = public-private partnership finanszírozással), ahol a létesítmény mégis non-profit közösségi (önkormányzati, szövetkezeti) tulajdonban tud üzemelni. Tanulságos lehet számunkra, hogyan lehet gazdaságos egy ilyen létesítmény a miénknél nagyságrenddel alacsonyabb átlagjövedelmek mellett.
Egy másik, nyugaton létezõ megoldás az ún. zöld vagy etikus bankrendszer. Itt azoknak az ügyfeleknek a pénzét gyûjtik, akik szeretnék, hogy ne csak kamatot kapjanak, hanem a pénzük az általuk helyesnek tartott fejlesztéseket, vállalkozásokat támogatná. Kétségen kívül sokkal több adminisztrációval és költséggel jár a pénzt kisprojektekre kihelyezni. Szabad-e azonban a banki és az uniós alapokat kezelõ intézményi hálózat érdekeinek alárendelni a fejlesztést, a támogatások feltételrendszerét?
Beliczay Erzsébet
|